De jó Pató Pál úrnak mert hej de ráér..

A hangulatom kiszámíthatatlan, 80%ban jól vagyok, 10%-ban kiválóan, a többiben feszengek, nem vagyok jól, és amugy is elegem van. Az első 2 napban nem izgulok mivel tudom ugysem jön eredmény. Aztán feszült leszek. Csak este merem kinyitni a postafiókom, mégse munkában tudjam meg a hírt. De az estét sem kellene elrontani vele. Olyan érzés mikor beírom a jelszavam, hogy megnyissam az oldalt mintha a hasamtól a lábamig lefagynék. Csütörtökön már érzem, hogy itt az idő. Bátor vagyok, megnyitom. Semmi. Nem akarom elrontani a hétvégét, ha már kaptam egy újabb nyugodt, sírás és korházmentes hétvégét, nem akarom megnézni de Á látni akarja az eredményt. Péntek délben még semmi. Aztán nem nézem, inkább a szüleimnél eltöltünk egy nevetésben, vidámságban gazdag hétvégét. Elmesélem nekik is, hogy mi hogy történt. Azóta nem is voltam otthon mióta elkezdődött ez az egész vizsgálati rémálom. Felvázolom a lehetőségeket: vagy műtét vagy kemoterápia. Jól viselik, jönnek a „barátnőm barátnőjének is volt” meg „emlékszel Géza bácsi”, szóval az emberek már felkészültek ha a rák szót hallják. Pár évtizede szerintem még nem igy volt, de legyen igazuk, bízzunk, reménykedjünk, higgyünk, éljünk!

Vasárnap este előjött a para, hisztis voltam. Á mondja nézzük meg jött-e valami. Megnéztük. Még mindig semmi. Eltelt egy hét! Ez lehetetlen! Hétfőn már olyan lendülettel nyitottam a postafiókom mintha csak a barátnőm levelére várnék. Este megkérem Á-t hívja fel másnap őket. Az eredmény (a levél elkallódott, emiatt nem kaptam meg és vesztettem 4 újabb napot): MÁSHOL NEM TALÁLTAK SEMMIT!

Milyen érdekes, hogy az ember annak is tud örülni, hogy ugyan van baja, de lehetne súlyosabb! Annyit tudok most is amit az elején is tudtam már, de akkor még holtra fagytam ettől az infótol. Most meg: örülök! Repdesek az örömtől! Erre jó volt ez a sok a várakozással eltöltött idő: megbecsülni a legjobb rosszat.


Bocsánat, hogy eddig nem írtam, de jó híreket akartam monitorra vetni...