Az állapotom jelenleg: átlagos. Ami abból áll, hogy lelkileg: jó testileg: közepes.
Múlt héten az állapotom rossz volt. Lelkileg teljes bukás, testileg pedig akkor is fájdalmak.
Pár
hete, talán egy hónapja is újra elkezdett fájni a vállam, karom,
lapockám, szóval a hátam felső része. Ezt tulajdoníthatjuk annak (és
miért ne tennénk) hogy a kutyámat le kell vinnem sétálni, fegyelmezni,
játszani vele, labdázni, ami mind-mind azzal jár, hogy újra mozgok.
Futkározok, le-fel hajolok, dobok, tartok, fogok. Vettem rá Sport
krémet, azzal kenegetem. A fájdalom jár s kel ide-oda, de múlni nem akar
–ez a rossz hír.
Pár napja újra
rámtőrt a depresszió. Én még elviseltem volna, de odáig jutottunk, hogy
Á. erőltette, menjek el az Atyához (igy hívom az onkológus
pszichológust). Viszont én most nem akartam. Már abban sem láttam
megoldást.
Megpróbálom leírni milyen érzés is ilyenkor:
-üresség
-mélység
-magány
-jövőkép nélküliség
-letargia
-idegesség, feszültség
-minden érdeklődés hiánya
-tehetetlenség
Nem
látom a jövőt, nem érdemes élni, miért keljek fel, miért feküdjek le,
nem akarok látni senkit, nem akarok tenni semmit- érzés. Szörnyű.
Legbelül viszont tudom, hogy vége lesz, és várok. Nem tudok csinálni
ellene semmit, ha akarok, már akkor sem megy. Gyengének érzem magam és
reménytelennek az egészet.
Mikor túl
vagyok ezen az állapoton, és visszanézek, azt gondolom egy „viszonlag”
szerencsés ember vagyok. Lehetne jobb is (kis telhetetlen!) de rosszabb is
(na végre, valami pozitív!). Van egy lakásom, egy kutyám, egy munkám,
szüleim, pár ember akinek talán fontos vagyok, és Á. aki a világ
legkitartóbb embere és mindig számíthatok rá! Hát akkor???!
Mivel
CT-re jövő héten kell mennem (kedd), és március 6-án
kontrollvizsgálatra a bőrgyógyászomhoz, arra gondoltam ezen napok
valamelyikén elnézek az „atyához”.
Érdekes
dologra lettem figyelmes, mikor megpróbáltam összeírni miért vagyok
ilyen: mindenki azt gondolná, hogy tudja mi volt az első helyen, de
érdekes, hogy csak a 5. és egyben utolsó pont szólt a betegségemről!
