2012. december 27., csütörtök

Állapotjelentés

Először is, mindenkinek aki olvassa Boldog Ünnepeket!

Én jelenleg megvagyok, jól vagyok! Bár lehet a levelem végére már nem leszek :), a hangulatom enyhe szavakkal szólva is hullámzik. Szerencsére azonban túl vagyok a nagy depin és most a nagy boldogság van rajtam. Jól sikerült a karácsony, szerettekkel, barátokkal, hát kell ennél több?  Most látom a fényt az alagút végén, egyedül az aggaszt hogy meddig. Hihetetlen ügyességgel tudok bárkit megbántani akkor ha épp rossz passzban vagyok. Az amit Nati irt, hogy nem az én hibám, kicsit helyreráz, mert amikor eszembejut hatalmas erőfeszítések árán megpróbálok lenyugodni. Ilyenkor azonban dobog a szívem, csorog a könnyem, feszülnek az izmaim, és csak nézek magam elé bambán –ebből nagyon nehéz kitörni.
De igértem egy helyzetjelentést:
A vágás a hónaljamnál már csak akkor látszik ha valaki nagyon megnézi. A hátam a sugárkezelés utóhatásaként lehámlott. Már nem piros, nem barna, hanem rózsaszin bababőr, puha és kezdi felvenni az eredeti színét. Nyárra már akár pántos trikót is felvehetek (remélem). Már nem szedem a Culevitet, mert kikészítette a gyomrom, így hagyok a 4 hónapos terápia után pár hónap pihit. Még van 4 üveggel, azt majd beszedem május körül. Mást nem szedek, vitamint se igazán, a Béres csepptől is hányingerem lett ugyanis. Mostanra kicsit jobb a gyomrom. Próbálok a lehető legtöbb ételt magamba erőltetni, így nem fogytam jelentősen, bár a "S"-es nadrág már rám jön, de még nem kényelmes.
Az egészséges étkezésre odafigyelek, bio dolgok amikor csak lehet, biokozmetikumok, mosódió, tudom ajánlani a Mammutban lévő hatalmas bioboltot annak, akit érdekel ez a téma.
A véreredményem még tűrhető, persze látszik hogy az Interferon rontja, 4 csillagom is lett (az interferon a kezelésem utolsó fázisa,-fél éves kezelés, heti háromszor- olyan injekció aminek rengeteg mellékhatása van, mint pl: hányinger, depresszió, gyengeség stb, mégis olyan pozitív előnyökkel bír, hogy muszáj beadni. Olyan összetétel van benne, amitől kevesebb valószínűséggel jön vissza ez a betegség. És az tudja, aki benne van: mindent megtennék azért hogy soha többé ne jöjjön vissza. Egyszerűen nincs kérdés efelől. Nem érzem magam hősnek, egyszerűen csak az életem részévé issza be magát a fájdalom, a mellékhatások, a kétnaponta elővett injekció adag. Hisz ez a dolgom, ezt kell megtennem magam és a szeretteim miatt,  és meg is teszem, mint azt is hogy munkába járok, bevásárolok, és a többi. Az életem része lett.)
Szoktam mozogni, aerobicra elmenni, de korántsem annyit és olyan intenzitással, mint rég. Főként a combom fáj pár lépcső leküzdése után. Bár múltkor fellépcsőztem a nyolcadikra hajnalban mert rossz volt a lift. Rejtett tartalékaim vannak, csak ez az időjárás nem kedvez a szabadban töltött időnek. Fájni szokott még a jobb oldalam, a karom, hónaljam és azon a részen bármi. Valamikor nem fáj egyáltalán. Általában estére elgyengülök, fáj a fejem, vagy épp a testem valahol, de nem is tudom hol. Valamikor meg elmegyünk bulizni, és nem érzek semmit.
Mindenre amit csinálok rá kell magam beszélni és szánni, de amikor már ott vagyok, csinálom –jó és örülök neki, felszabadít és nevetek.
A munkahelyemen nem tudnak még mindig semmit, és nem is fognak ha rajtam múlik. Azért az éves értékelésnél a főnökömnek megemlítem, hogy a betegségem úgy gondolom nem volt kihatással a munkavégzésemre, ami büszkeséggel tölt el.
Á még mindig szeret és még mindig nagyon szeretem, főleg azért is, hogy elvisel akkor is mikor Zombi vagyok. Kitart, csak néha érzi úgy, hogy nehéz bírnia, és akkor veszekszünk egyet, mert én kiprovokálom. Majd kibékülünk és újra minden a régi. Nélküle nem menne. Minden perc nélküle lehúz a mélybe.
Gondolkodunk azon hogy fogadjunk örökbe egy kutyát, hogy elterelje a figyelmem. Nem beszélek a betegségről, csak akkor jut eszembe, ha épp fáj valamim, de olyankor jó lenne, ha lenne még egy érző lény akinek a gondját viselhetem, és aki szeret.
Karácsonyra kaptunk egy wellness utat Á-val, nagyon várom azt is.
CT-n december 20-án voltam, hogy izgulok-e az eredményen? Néha eszembe jut, de muszáj jónak lennie! Nem lehet rossz!
Január 2-án megyek a bőrgyógyászomhoz, neki elmondok minden tünetet és remélem megnézi az anyajegyeimet, mert már elég rég óta rám se nézett. Biztos ami biztos.
És elmegyek az ottani pszichológushoz is. Még sosem voltam, és per pillanat nem is érzem hogy kellene, de mivel nem akarok kapcsolatokat tönkretenni, és szeretném hogy több legyen a jókedv mint a depi, hát ezért megteszem, és bízom benne hogy napról napra csak jobb és jobb lehet. Lesz.


                     B.Ú.É.K!

2012. december 13., csütörtök

Szenvedéses periódus

Nagyon régóta nem írtam, amit sajnálok is, de most nagyon erősen kijött rajtam a „nem érdekel semmi” érzés, így emiatt kerültem az internetet is.
Nem tudom mi miatt lehet ez az egész, amúgy is eléggé ingatag vagyok érzelmileg, mármint hullámzó, de most egyáltalán nem hullámzok, most stabilan rossz a kedvem.
Nem érdekel semmi, nincs kedvem beszélgetni senkivel, nincs kedvem semmilyen programhoz, dolgozni sincs kedvem. Legszívesebben csak feküdnék és néznék ki a fejemből. Persze ehhez sincs igazán kedvem, de ha lehetne mérni a nullás és egyes kedvteléseket akkor ez lenne az egyes, minden más a nullás.
Mindezeken kívül nagyon fáj a gyomrom, hányingerem van és ez az érzés egyre erősödik. Mindig is rossz volt a gyomrom, és sosem volt lázam, így sejtettem, hogyha valamire, hát a gyomromra fog rámenni az interferon. Az interferonnak egyébként ezek a legjellemzőbb mellékhatásai: influenza szerű tünetek, láz, erősebb izzadás, gyomorpanaszok, étvágytalanság, levertség.
Remélem, ha már érzem a mellékhatásait, akkor a pozitív hatásait is fogom, azaz, hogy soha többé nem leszek beteg.
Nem tudom hogyan lehet ezen túllendülni, de most nem érzem azt hogy erős lennék és sikerülne egyedül a padlóról felállni. Mostanában minden este sírok, sajnáltatom magam, és nem találom mi az életem célja. Minél hamarabb lefekszem, hogy teljen az idő az alvással és ne kelljen gondolkodnom, de ahhoz is gyógynövényeket kell szednem, hogy egyáltalán aludni tudjak. És ha felébredek…minden kezdődik előröl.. L

2012. december 2., vasárnap

A melanoma gyógyítása

Kapcsolatban vagyok a Daganatok.hu című weboldal egyik szerkeztőjével, aki azonnal válaszolt, mikor anno kérdéseket tettem fel e-mailben. Érdeklődő, figyelmes, segítőkész. Az alábbi kérdéseimre a választ megosztanám:


-Tudsz valamit a melanóma klub megalukásáról?
 -Most jött a rákliga programajánlója, benne van a melanóma klub, a múltkoriban nem láttam eddig. Az Ibolya, amiről a múltkor szerintem beszéltem, ő nem indított, de a rákliga ezek szerint igen.

-Milyen új gyógyszerekről hallottál a melanoma gyógytásában: 
-Melanomában pont van 2 újabb szer, amitől sokat várnak. Ezeket egyelőre előrehaladott melanomában adják, korábbi stádiumokban tudtommal még nem:

Most a Kaqun víz (fürdő) van még, amit vizsgálnak az OOI-ben, arról tavasszal fognak kijönni tanulmányok, addig nem merek mondani semmit, de állítólag ígéretes

2012. november 20., kedd

Már csak 73 van vissza..

Elkezdtem az interferont és már magamba is döftem 4 injekciót (a korházi kettőn kívül). Így már csak 73db van hátra (heti 3 injekció).
Azt mondják, a kezelésekhez a betegek hajlamosak sok más olyan betegséget társítani amit egyáltalán nem az vált ki. Pl. megkérdeztem a sugárkezelés végén, hogy a szemem vajon attól fáj-e..ami persze teljesen abnormális kérdés volt. De tényleg fáj.
Észrevettem viszont, hogy gyakrabban van hányingerem, gyengébb vagyok, a szám folyamatosan cserepes, tompán fáj a fejem, és jobban fázok mint azelőtt. És ezek váltakozva. Ebből ki lehet választani melyiknek van köze az interferonhoz..én nem tudom. Elég valószínű, hogy a „másnaposság” érzés- kis fejfájás kis émelygés- napi szinten hozzá fog tartozni az életemhez. Az, hogy Á. egy gatyában lófrál a szobában (ami azért feldobja az estém J) én meg mint egy öregasszony, zokni, szabadidő felsők tömkelege, már csak egy kesztyű lenne jó, de azt szégyellem felvenni. Nem tudom előre mikor leszek erőm tejében és mikor dobom magam az ágyba mást sem kívánva,csak hogy hagyjanak békén. Hol iszonyú éhes vagyok, hol rá se tudok nézni a legfinomabb falatokra sem. Iletve nagyokat nyelek, iszonyúan kívánom, de a gyomrom ellenáll. Neki nem kell. Sajnos elég könnyen rám jön az a nadrág aminek a hordását eddig elkerültem, mert kényelmetlen volt. Tagadom, ha azt mondják "Te fogytál!"
Vasárnap egy kis Normafa séta (1 óra, hegyen föl-hegyen le) teljesen kimerített. Fura érzés volt a fáradság. Én, a kis pörgős, jövős-menős emberke elfáradt. Most vagyunk Á-val egy szinten, már csak úgy birom mint ő, nem pörgök, nem búgok, csak teszek-veszek, óvatosan, megfontoltan, és pihenek. Sokat. Rákaptam a filmnézésre, pedig régen esküdt ellenségek voltunk. Időpocsékolásnak tartottam. Most egy olyan elfoglaltság, ami nem is olyan rossz ha fáradt vagyok. Főleg, ha azzal lehetek akit szeretek.
Sajnos reggelente sem úgy kelek mint eddig, nem érzem magam fáradtnak, de mégis húz az ágy, és kedvem sincs úgy munkába menni mint régen. Nyűgösebb vagyok, és lassabb. Estére pedig legszivesebben magamra húznám a takarót és egy kakaóval a kezemben néznék egy filmet Á-val. Az, hogy ezek a tünetek milyen gyakoriak lesznek, napi heti vagy havi szinten térnek vissza- azt még nem tudom! De mégsem lehet ezt csinálni még egy fél évig, míg le nem jár a kiképzésem feronból! Így motiválva azzal, hogy barátnőmnek megigértem- fogtam magam és tegnap elkocsikáztam a konditerembe.

Zumba
Furcsa volt a sok egészséges ember közé újra bekerülni. Jó, már én is egészséges vagyok! De mégis más. A lányoknak a témája az volt, hogy rúgtak be az éjjel, és milyen fáradtak ma. Kenték magukat mindenféle zsirégető/bőrfeszesítővel, és az óra után mentek szolizni. Mintha csak régi énemet láttam volna.
Titokban átöltöztem, mégsem akartam középpontba kerülni a sebemmel. Hosszu ujjút vettem fel és hosszú gatyát, úgy néztem ki mint aki pizsiben épp alváshoz készül. Kiültem az előtérbe és nézegettem az embereket, hallgattam őket és visszaemlékeztem mikor fitt-boxra jártam, ismertem látásból szinte mindenkit, törzsvendégnek számítottam, és volt, hogy már a második sorban ütöttem-rúgtam, fekvőtámaszoztam (a rekordom 30db egyben). Most meg attól féltem, a zumba felénél elhalálozok elgyengülésben.
Persze nem igy történt, teljesen jól bírtam, nem volt vészes, ilyen háttérrel egy kis zumba nem foghat ki rajtam! Néha-néha eszembe jutott, fél éve még nem volt semmi bajom, és pár hónapja pedig milyen rosszul voltam a műtét után..Most meg itt vagyok, és nem győzhet le semmi és senki (nagy szavak, de jól hangzanak, ha elhiszem akkor jó!).
Lehet, máskor is fogok menni, ez mégsem olyan megerőltető kikapcsolódás, mégis megmozgat a sok ülés után. Csak sajnos nem tudhatom előre mikor leszek jól vagy rosszul. A lényeg hogy kitűzöm célnak, hogy heti egy zumba, aztán meglátjuk, hátha összejön..!

2012. november 15., csütörtök

Melanoma szűrés

Rövid bejegyzés, milyen is az élet:

Ma lemenetem a munkahelyemen szervezett "előadás a melanóma megelőzéséről" című előadásra, csak a rend kedvéért, kíváncsi voltam miket mondanak, és azért hülyén nézne ki ha én nem lennék ott.
Az élet humora, hogy a képen látható 3 doktorból a középső a kedves bőrgyógyász doktornőm volt.
Azon tűnődtem el az előadás alatt, hogyha nem lenne ilyen bajom, vajon elmennék-e szűrésre amit a cég szervez? Vannak ingyenes helyek nálunk, és fizetősök...nagyon korrektnek és jófejségnek tartom a munkahelyemtől azt, hogy időt, energiát és pénzt szán a dolgozói kivizsgálására.
Igazából én voltam már a betegségem előtt is egy komolyabb szűrésen, 10 000Ft volt vagy 4 éve. Semmit nem találtak. Azután fél évvel kezdett el nőni az anyajegyem, amit végül levettek és megjelent a baj.
Az előadást tartó doktor különböző csúnya elváltozásokat mutatott, elmondta mi miatt jöhet elő ez a betegség ( genetika, immunrendszer, fiatal kori túlzásba vitt napozás), kívülről tudtam mindent, akár én is megtarthattam volna. Elmondta hogy a gyógyulás aránya 95% azoknál akiknél még első fázisban megtalálják a bajt, és jóval kisebb azoknál akiknél áttét alakult ki. Elég ilyesztően hangzik. Aztán egyik munkatársam elmesélte, hogy halt bele egy ismerőse ebbe pár hónap alatt.
Lényeg a lényeg, az élet rövid, vegyük kezünkbe az irányítást, és élvezzük ki amíg csak lehet..

2012. november 14., szerda

Sugárkezelés vége

Végre vége a sugárkezelésnek!
Olyan vagyok mint egy pekingi csirke amit sütésnél odapirítottak egy kicsit.
Már kezdett fájni a nyakamnál a szegycsontom és a hátamnál (mert átvilágította a sugár a vállam -lásd kép). Viszket, olyan mintha leégett volna és most kezdene hámlani. Persze még nem hámlik. Viszont beszereztem pár pöttyöt, aprókat és nagyobbakat egyaránt. Eddig ez a felület viszonylag pöttymentes volt. Anyajegyet mentem kezelni, és kijött pár új- remek.


Amikor utoljára bementem a fülkébe, kicsit elméláztam. Hiányozni nem fog a hely, de milyen érdekes, hogy megszoktam ide járni! Pár napja kezdtem el azon elgondolkodni, mit fogok csinálni az újra felszabaduló időmben. Teljesen leszoktam a programokról,  mivel minden nap már több mint 1,5 hónapja kezelésekre jártam. Aztán pedig haza, mert akkor már nem volt kedvem sehova se menni 1-1,5 óra utazás és várakozás után. Még vezetni is megkedveltem a végére.
Arra gondoltam elmegyek zumbázni hétfőnként, a barátnőm is arra jár, kicsit kikapcsolódnék. Á úgyis a haverjaival emelget súlyokat aznap. Milyen furcsa, már akár meg is tehetem! Igen! És meg is teszem, ha bírni fogom -ott leszek és újra az leszek aki a régi voltam!

2012. november 10., szombat

Interferon

3 napig tartózkodtam kórházban, aminek minden órája megviselt. Nem maga az interferon injekció mint inkább a körülmények. Kifogtam egy olyan „lakótársat” aki köhög, horkol és belső szeleket ereget – amikért nem hibáztatom, mert öreg volt és beteg –és ez megviselt. A nővérek egyszer nem mentek ellenőrizni a szobákba. Én magamat nem féltettem, de pl. szegény néni bármikor rosszul lehetett volna, hogy nem éri el a csengőt. Ha jöttek is a nővérek kötelező dolgok miatt, akkor is úgy éreztem semmi kedvesség, figyelmesség nincs bennük. Tisztelet a nagyon kevés kivételnek és pillanatnak ami pozitív volt. A sok beteg, a kórház, és mindez a körülmény rátett egy lapáttal, hogy itthon ne bírjam tovább és kisírjam magam. Pedig akkor már vége volt..
Az első napon 13:45kor kaptam meg az első adag interferon 3millio egységet (nem tudom mit jelent, nem kaptam tájékoztatást, de majd elolvasom neten). 15:45-kor még azt hittem gyerekjáték, hiszen nem éreztem semmi változást. Bizakodó voltam és bohó. Fél 5-kor azonban elkezdődött. Influenza-szerű tünetek, hidegrázás, izomfájdalom, fejfájás. Azt hittem sosem lesz vége. Egedül voltam, nem jött be senki. És ha bejött volna egy nővér? Azt mondta volna: „ez normális”. És igaza lett volna. Ez az én harcom, nekem kell megnyerni. Azért egy kis bátorítás, támogatás jól esett volna. Mikor én, a saját lábamon (!) kimentem hőmérésre még egy pár perccel előtte nem gondoltam, hogy képes leszek járni. De megjött Á., és erőt adott. Jobban éreztem magam. Hőemelkedésem volt. Kaptam két lázcsillapítót. Szóltam, hogy akkor sugárterápiára mennék nemsokára. Mire le lettem finoman szólva cseszve, hogy lázasan nem lehet! Elnézést, hogy nem olvastam a használati utasítást, és én balga halandó beteg ezt sem tudtam (miközben az orvosom igen)! Mindegy, kimaradt egy. Mivel a gyógyszer nem hatott egy óra múlva 38,3 volt a lázam (én mentem ellenőrizni). Kaptam más gyógyszert és 20:00-ra sikeresen „kihűltem” a megfelelő hőmérsékletre. A tünetek elmúltak, csak egy kis nyomás maradt mindenhol egészen másnap reggelig.
Reggel frissen keltem, nem éreztem a tegnapi szenvedést. Előző nap még nem akartam többet ebből az egészből, most meg felháborodtam miért nem kapok aznap is megint! Olyan haszontalannak éreztem a napot így, hogy csak „megfigyelnek” (azt sem tudták merre járok) én pedig egészségesnek éreztem magam!
A 3. napon kaptam a 2. injekciómat, 14:00-kor. Készültem a múltkorihoz hasonló fájdalmakra, még akkor is, ha most 2 óra múlva vennem kellett be lázcsillapítót (én szóltam melyik hatott múltkor!). Nem jött a hatás. Állítólag attól, hogy a lázat elnyomjuk (és minden más fájdalmat) az injekció hatása –azaz az immunerősítés, az immunrendszer „felébresztése” –megtörténik. Másnap reggelé a kórházból mentem dolgozni, és én voltam a legboldogabb „szabadult” a világon..
Már itthonról írom ezt a pár sort, és beadtam magamnak a 3. injekciót 20:00-kor. Most 23:11 van és jelentem jól vagyok, bevettem egy lázcsillapítót (anélkül még nem merem, de állítólag hozzászokik a szervezet ezekhez a lökésekhez és akkor már nem szeretnék gyógyszereket szedni). Mivel semmilyen felvilágosítást nem kaptam senkitől az injekcióval kapcsolatban, interneten fogok tájékozódni.
Az orvosom (bőrgyógyász) nem hazudtolta meg magát. Egyszer nem jött be megnézni hogy vagyok, pedig az irodája 10m-re volt tőlem. Én kérdeztem meg mikor engednek haza, hol és mikor lesz zárójelentés. És én voltam aki vitt neki egy doboz csokit és 15 000Ft-ot borítékban. A sebésznek is adtam anno, ennél többet- mert megérdemelte. Hihetetlen energiával és életkedvvel mentett meg naponta emberi életeket. És abban a pár percben amíg velem foglalkozott fontosnak éreztem magam.
Most a pénzt nem azért adtam (volna) mert elégedett vagyok, hanem mert az akartam lenni. Talán érezte ezt a dokinő is, mert visszautasította. Azt mondta vegyek belőle én valamit, nem fogadhatja el. Volt kb. egy fél perc szép pillanat, mikor úgy éreztem kedvel. Meg is hatódtam, milyen rendes. Aztán mikor köszönés nélkül ment el jöttem rá, hogy azért nem fogadhat el pénzt, mert nem tud/nem ér rá/nem akar kedvesebb, jobb lenni, többet adni abból amit egy beteg legeslegjobban igényel –a figyelem.
Ezennel elindult ezen életszakaszom 3. fejezete:
1.     betegség felfedezése
2.     betegség megszüntetése, és prevenció a megelőzésre kezelésekkel
3.     a szervezetem immunrendszerének serkentése 

2012. október 26., péntek

Aggodalom

Munka után Á megnézte a hasam, mert már egy ideje elég keménynek éreztem. Megtapogatta és talált valamit. Ez meg mi? -kérdezte. És egy kis csomócskát éreztünk az alhasamnál. Már volt petefészekcisztám, rögtön az volt az első gondolatom, hogy „remek, megint van egy”. De mivel fogamzásgátlót szedek pont emiatt, és ezáltal nincs peteérésem ami eredményeképp nem is lehet ki nem durranó pete ami cisztává alakulna, igy ezt hamar kizártam. Akkor mi? Nem lehet más csak nyirokcsomó!! Jaj, ne! Nem akarok mindent elölről kezdeni! Nem akarom, hogy megint műtsenek, hogy újra kezdődjön az egész, mikor olyan kitartóan haladok előre, nem történhet meg újra velem!
Mivel fájt az alhasam, így elkezdtem reménykedni hátha felfázás vagy nőgyógyászati probléma okozza a duzzanatot. Kicsi volt az esély, mert különösebb rosszulétet, lázat nem éreztem ezeken kívül. De esély az akármilyen pici is, esély marad. Elmentem urológushoz délben SZTK-ba. Szánalmasan viselkedett a doktor úr, majdnem kitett az ajtón, hogy menjek már, mert fél órával zárás előtt mentem. Felöltözve, aktatáskával a kezében hallgatott, majd kértem, hogy csak 3 perc, nézze már meg a hasam UH-n. Feláldozta magát és tekert kettőt a hasamon a géppel. Kért vizelet tenyésztést (felfázás esélye miatt) és írt Uh-ra beutalót majd elment. Kérdeztem, hogy lát-e valamit, de még egy korrekt válaszra se méltatott. Nem nyugodtam meg.
Este elmentünk Á-val nőgyógyászhoz, még nem jártam itt, magándoki, de muszáj volt sürgősen még egy szakvéleményt kérnem. 1 óra várakozás után(!) fogadott. Valóban kedves volt, de az, hogy 15 percért kért 21ezer Ft-ot felháborítónak tartom! Konzultációért, azaz hogy elmondtam mi a bajom 5000Ft-ot kért. 3000Ft-ért vett le mintát és megállapította, hogy nyirokcsomóduzzanatom van (ami végül kiderül, hogy nem volt helyes diagnózis). 10 000Ft-ért kitenyésztik a mintát. Újabb 3000Ft-ért kértem, hogy Uh-on nézzen meg. Semmi kórosat nem látott. 5 perc beszélgetés, egy hibás szakvélemény, és tenyésztés, amit nem is ő csinál eredménye a zsebében 21ezer Ft.Persze számla nélkül. Én ezért majdnem két napot dolgozom! Sajnos a nők ki vannak szolgáltatva ennek. Vagy fizetünk és emberszámba vesznek, vagy sztk-ba megyünk és tűrjük a megalázástatásokat. Az viszont tény, hogy a választás a miénk. Nekem mindkét helyről megvan a tapasztalatom és a véleményem. 
Nem nyugodtam meg, sőt! Vártam a másnapot, hogy elmehessek a bőrgyógyászomhoz, aki végre megmondja mi a bajom valójában..

Ma voltam a dokimnál. Eddig nem bírtam őt annyira, de az előző napok eseményei után rá kell jöjjek, még mindig ő foglalkozik a legjobban és legtöbbet velem, pedig nem is kap pénzt. Úgy döntöttem, adni fogok neki hálám jeléül valamit ha sikeresen túl leszünk ezen az egész rémálmon.
7:35kor megérkeztem. 7:45-kor behívott. Megnyomkodta a hasam és közölte, semmi kóros. Kicsit megnyugodtam. Megnyomkodta valami idegen pasi is, ő is azt mondta, hogy semmi bajom, így nem érdekelt kicsoda. Több szem biztosabban és jobban is lát ugye. Kértem, hogy küldjön el UH-ra mert szeretnék megnyugodni. 8:20kor nálam volt a beutaló, lebeszélte az ottani dokival. Addig olvasgattam a könyvem, amiről már meséltem. Mindig erőssé tesz és reménykedővé. Kicsit nyugodtabban mentem a sokadik UH-ra, és nem törődtem azzal, hogy még munkába is kell mennem ezután, akármi is lesz. Nem is bíztam benne, de 8:50kor behívtak. Egy fiatal lány volt az orvos, talán 3 évvel idősebb nálam, hasonlított is rám. Csóválta a fejét mikor látta a születési dátumom. Elkezdtük nézni a profi gépen a profi cuccokkal a belsőségeimet. Máj, lép, méh, majd jött az izgalmas rész- nagyon izgultam. És nagyon boldog voltam mikor közölte, csak a bélrendszerem nem okés, és azt érezni, látni. Végre megnyugodtam, együtt örült velem a doki is.

Már annyi de annyi orvosnál jártam, annyi de annyi Uh-ot csináltak életemben, hogy igazából annak örülnék nagyon de nagyon, ha egyszer nem azért járnék ott és sikítanék föl, hogy nincs csomóm meg daganatom, hanem amiért egy átlagos, egészséges, szerencsés és boldog nő szokott. Az lenne életem egyik legszebb napja.


Kemoterápia II.

A keddi kezelés elég „viccesen” zajlott, mivel szoba nem volt fenntartva nekem, csak egy „átutazó” ágy, ahova más kemóssal együtt, illetve egymás után befeküdtünk, megkaptuk a kezelést és a viszontlátásra. Mondhatni: Take and go! A végén, mikor kisétáltam, egy nővér sem kérdezte meg hogy vagyok. Mindegy, jobb is igy, gyorsan túl voltam rajta és otthon hajthattam álomra a fejem. A vénásan adott gyógyszer most 1 óra alatt folyt le (5 dózis egyben),a karom jobban bírta mint múltkor. Viszont alig tudtam utána hazamenni taxival. Egész este pihentem,gyengének éreztem magam, és hányingerem volt.
Az első pár napon -úgy emlékszem- nem volt ezen kívül különösebb bajom. Fáradt voltam mint mindig, már az is eléggé megterhel, hogy munka után minden egyes nap be kell utazzak a városba sugárkezelésre, mire haza érek már fél8. A régi énemmel ellentétben nem vágyom másra ezután, mint lefürdeni és befeküdni a meleg ágyba.

Az ezt követő hosszú hétvégére elterveztem mindent. Ki akartam használni a jó időt és napsütést amennyire csak lehet. Be volt tervezve biciklitúra, séta, ebédek, és a többi és a többi.
Egyik nap éjjel viszont arra keltem, nagyon fáj a hasam. Reggel fel akartam kelni, de ahogy felálltam, elkezdtem remegni, izzadni, és alig kaptam levegőt. Azt hittem hányni fogok. Eljött az ideje és felnyitottam az első- doktornő által hányingerre adott- szájban azonnal aldódó gyógyszert. Pillanatok alatt hatott és megmentett egy kellemetlen esettől. Nem tudtam pontosan megmondani hol fájt, az alhasam, vagy a gyomrom, egy nagy gombócnak éreztem az egészet. Azon a napon főleg feküdtem. Így kezdődött, ami azóta is napi szinten meglátogat, hosszabb vagy rövidebb időre. Azt hiszem tönkretette a kezelés a gyomrom. Sosem volt erős, máskor is nagyon jól éreztem a szagokat és a gyomrom is fájdogált. Most azonban talán még ennél is jobban érzek minden illatot és zavar, de lehet csak azért, mert mindentől hányingerem lesz. Nem igazán tudok enni, csak édeset és finomat kívánnék, nehéz beletörődni a bio eledelbe ami- valljuk be- sehol sincs egy jó mekitől, csokihegytől, fagyitól, stb. A túrórudi feledteti velem a kínokat, attól mindig felvidulok, főleg akkor ha nyerek is még egyet.. :)

2012. október 11., csütörtök

S és K

S-nek hívom a sugárkezelést és K-nak a kemoterápiát, mert kimondva félelmetesek, rövidítve viszont bármi lehet. S mint süti, séta, suli, s-zeretlek. K mint ...k-val nincs sok szép szó. Hmm, csak a krumpli és a káposzta jutott eszembe, meg a kedd.
Lassan túl leszek egy heti S adagon, és már csak 3 hét van hátra (félig legyen teli a pohár- az hogy még 3 hét van hátra rossz hozzáállás). Még nem piros a bőröm, és nem is fáj. Bepantennel kell kennem, este fürdés után vékonyan, minden nap. És a dezodort elfelejteni, hintőport használok. Szóval van vele macera, de nem vészes. Mivel mindig ugyanabban az időpontban járok már ismerem a társaimat, akik ugyanabban az időpontban jönnek mint én, ugyanoda fekszenek fel mint én, és ugyanazt érzik mint én. Lehet betegebbek, lehet nem. Nem tudjuk egymásról csak azt, most társak vagyunk akik egy célért küzdenek.
Ha Á-val el akarjuk viccelni a dolgokat, és rápillant a berajzolt x-eimre, azt mondjuk én vagyok az X, az x-factórból. Tele vagyok rajzolva, körbe-körbe, és ha már kopik, szólok erősítsék meg. Odafigyelnek arra, hogy megfelelő körülmények között várjunk, a váró szépen kialakított virágokkal teli, megy a tv és zene is szokott lenni. A várakozás pedig nem haladja meg a 15 percet. Ami kiborít az a városon való áthaladás ami nem kevesebb mint 45 perc csak oda, és 30 perc haza. Ez az idő normál esetben és nem dugóban ülve 20 percet tenne ki.

K-ra kedden fogok menni. Ez lesz a második és egyben az utolsó alkalom. Tartok tőle, mert a múltkori alkalom sem telt el könnyek nélkül. Pont most hivott az osztályról egy nővérke, hogy akkor kedd, ugye nem felejtettem el? Én meg hogy: „lehet ezt elfelejteni?” Azért megköszöntem, hogy szólt. Az ágyam biztosítva, bár mondtam neki, hogy a dokim szerint nem kell bent maradnom éjszakára. Másnap dolgozni kell jönni, és Á is otthon vár. Reméljük nem lesz baj. Munkába azért megyek be, mert ugyan nem lenne muszáj és a körzeti orvos azt mondta, csak odacsörgök és már ki is irnak, bármennyi időre (ez a betegség hallatán ilyesfajta akadályok már nem léteznek). De én nem akarok szabadságon lenni. Nem jó egyedül, nem jó túl sokat gondolkodni, kell a testemnek és a lelkemnek is az, hogy elfoglaljam magam, mozogjak, dolgozzak, éljem az életem ahogy eddig.
Voltam pár napja vérvételen, amiből látni fogjuk, hogy károsította-e a véremet, vagy májamat a K. Remélem nem. Bár pár napja gyengébb vagyok, úgy kell érteni, hogy többet aludnék és feküdnék, de betegnek nem érzem magam. Néha meg-megszédülök, az kicsit fura, de sem az életkedvem nem változott (ingadozik ahogy eddigJ) sem a súlyom nem csökkent, jó az étvágyam (a néha előtörő hányingeren kivül, de nem vészes, régen is érzékeny voltam szagokra).
A múltkori kezelésnél nagyon nagyon fájt ahogy az infuziót kaptam, a karom alig bírta a beléáramló anyagot, azt hittem leesik. És ugye kétszer is megszúrnak, egyszer reggel egy normál vérvétel, és délután az infúzió. Szerintem már csak ezután fogok írni, kicsit félek, hogy ez a második lökés (5napi adagot kapok meg egy napon) mennyire lesz hatással a szervezetemre. Még 3 hét és ezeken túl leszek!

Aztán jöhet a következő lépés...

2012. október 8., hétfő

Kép a műtét helyéről és a sugárterápiás jelölésről


Még jól látszik a hónaljamnál a nyirokcsomók eltávolítási helye, kb. 7cm hosszú műtéti heg -2 hónapos.
Az "x" jel a határa a sugárterápiás kezelés alkalmával a besugárzott területnek.

Könyvajánló

David Servan- Schreiber: A rák ellen (egy új életmód)

Az író maga orvos, akinél teljesen véletlenül fedezték fel a rákot: agydaganata lett 31 évesen. Jelenleg gyógyult, és saját tapasztalatait mint orvos és mint beteg osztja meg az olvasókkal. Pozitív gondolkodása, életkedve, a sok tény, és információ nem hagyja, hogy letegyem a könyvet. Érzem, minden amit ír és amiben hisz nekem is segíteni fog. Hiszen tudok hinni egy olyan embernek, aki mint orvos látta a betegeket, és mint beteg látta az érem másik oldalát, megértette milyen mikor az orvos azt mondja: "nem tud mit tenni". És milyen jó az amikor reményt adhat a betegneknek különböző életmódjavító tanácsaival, amivel rengeteget foglalkozott a későbbiekben. -ajánlom a könyvet mindenkinek.

Aktuális közérzet (ami naponta változhat)

Az, hogy tudom, már nem kell műteni, és a testemben sincs semmi ami nem oda való- megnyugtat és megerősít. Persze felbuggyan a kérdés és a bizonytalanság időről időre: előjön-e, előjöhet-e még?! Ami után általában sikerül megnyugtatni magam: az egész élet nem telhet rettegésben, mi van ha elhiszem, hogy jól vagyok, jól leszek és pont..! Megkérdezem magamtól: megteszel mindent? És azt válaszolom: ha az eddigi életem 0%-os azaz ilyen élet mellett megtalált ez a betegség, akkor most (a könyvek alapján) 80%-ra felfejlesztettem a saját magamra való odafigyelést. Még 4,5 hétig rombolom a testem sugárkezeléssel és kemoterápiával, és úgy sejtem leszek még rosszabbul is (most csak néha megszédülök, vagy gyengébbnek érzem magam) de az immunrendszerem mindig is erős volt, remélem minden nehézség nélkül fog eljönni a vége. Csírájában pusztul el minden rossz sejt! És lehet jók is közülük..., de termelődnek újak akik még jobbak lesznek mint azelőtt, hiszen jobban is élek! Az interferon injekciók pedig segítenek, hogy azon sejtjeim amiknek feladatuk lenne megakadályozni ezen betegség kialakulását aktivizálják magukat és jól működjenek. Mindemellett pedig így élem életem:
-kerülöm a stresszt, megtanultam nem felhúzni magam dolgokon. Az átlagos napi közérzetem a pár évvel ezelőttihez képest százszor jobb
-nem dohányzom, nem iszom
-ugyan eddig nagyon sokat mozogtam (aerobic, fitt-box) most ezeket leváltottam jóval könnyebb ám talán hasznosabb sportokra mint a túrázás (séta friss levegőn) és a biciglizés
-gyógyszert nem szedek, csak culevitet amit már fél éve beiktattam az életembe és még vagy egy évig tervezek szedni. Béres csepp: napi *20 csepp – a mesterséges támogatókból elég ennyi egyelőre
-sok gyümölcs (főleg alma, banán, barack), illetve 100% bioitalok, zöldség vagy gyümölcs (feketeribizli, cékla)- minden nap 2dl reggel felkelés után
-kevés hús, az is fehér (hal vagy csirke)
-kevés cukor, semmi üditő, kevés édesség (valaki adjon egy csokit!- ezt nagyon nehéz kibírni..)
-biodió, biokozmetikumok, bioszappan – ki tudja, hátha ezzel is megóvom a bőröm és a testem a kemikáliáktól
Jó érzés, hogy teszek és tehetek valamit magamért, ha igaz ha nem , hogy az életmódváltás segít- én hiszek benne, hiszen hinni kell!! Pár éve el sem hittem volna, hogy ekkora változáson megyek át. Kár, hogy kellett ez a betegség, hogy elérjek ide.

2012. október 5., péntek

Sugárkezelés -első hét

Nem volt pihenésre idő, még aznap mentem 5-re sugárkezelésre. Ehhez 4kor el kellett indulni a munkahelyemről, igy hamarabb is mentem be reggel. A doktornő 35 percet késett. Előttem volt egy beteg aki 30 percet volt bent, majd még 30 percre eltünt a doktornő egy másik beteggel, aki később jött mint én, de a széles mosoly alapján jutalomban részesülhetett tőle. Volt egy tolókocsis sürgősen beesett beteg, akit szintén előttem ment be. Én már nem is idegeskedtem, tudtam, hogy ha úgy vesszük egészséges vagyok, tudtam, hogy az a jó ha nem engem hivnak be elsőnek, mert nem én vagyok a legbetegebb, hogy Á vár az egyik kedvenc beülős és táncolós helyemen 8-kor, és ha most beállítják a szimulátorban a mérési adatokat, többet nem kell itt várnom erre a nőre. Már csak a legvégén, 5 hét múlva, de az még odébb van. Olvasgattam, sétálgattam a szabadban, nem bírok bent ülni a kórházban hosszú ideig. Kerestem hasonló korú embereket, mint én, de nem igazán voltak, vagy ha voltak, csak kisérők. Én is úgy tettem, mintha kisérnék valakit, jobb érzés volt.
Végül én következtem. Egyszer mindennek eljön az ideje. A doktornő még sehol nem volt, de az asszisztens nő nagyon aranyos és empatikus volt, elbeszélgetett velem, én pedig tudtam kérdezni. Fel kellett feküdnöm egy ágyra amit tudtak emelni, ide-oda mozgatni, felettem pedig egy mozgatható, kb 1m2 nagyságú „doboz” ami bemérte honnan indul a sugár és meddig kell adni. A hónalji nyirokcsomókat, és a következő útbaeső nyirokcsomókat ( a szegycsont-nyak felé) vették bele és telerajzolgattak mindenféle jelekkel, amit ugye nem szabad lemosni, igy garbóban járhatok 5 hétig. Még jó, hogy kezd hűvös lenni. Meg már megszokták a többiek, szeretem a garbókat, gyakran hordom  mindenféle színben kiegészítővel.
A szimulációs szoba után következett a PrimusII- nek elnevezett váró, és az éles bevetés. Már negyed 8 volt mire behívtak. Elkisértek a teljesen ugyanolyan gépig mint az előző, ahova felfeküdtem. Gondot okozott ugyanolyan pózt felvennem, hogy a berajzolt x-ek ugyanott legyenek mint azelőtt..de megoldottuk végül. Becsukták az ajtót és ott hagytak kb. 5 percig amig én becsuktam a szemem és mindenféle fura hangot hallottam és mintha piros lett volna körülöttem minden. Elképzeltem, ahogy a sugár csak a rossz sejteket támadja, a jókat nem, de állítólag a jókat is támadja..ami utána újra generálódik. Nem éreztem semmit, se fájdalmat, se bizsergést. most minden nap ezért az 5 percért fogok utazni 1 órát 18:30kor. A lényeg, hogy elérje a célját. Megünnepeltük dicső győzelmem a daganat felett este, én ugyan alkoholmentes koktéllal, de Á két koktéltól berugott, és ez visszahozta kicsit a régi időket, amikor még minden rendben volt.., és alkohol nélkül is teljesen jól éreztem magam!

Az eredmény – már megint

Ott hagytam abba a törénetem leírását, hogy elegem van.
Ez a következők miatt is igaz: pénteken ugye elmentem CT-re ami után a bőrgyógyászom azt mondta menjek be hétfőn délután, mert meg lesz az eredmény és aszerint cselekszünk. Műtét vagy sugárkezelés. Egész hétfő délelőtt hívtam telefonon, mert gyanús volt hogy kész lesz-e az eredmény, de nem vette fel. A CT-n azt mondták még nincs kész...de ahhoz hogy el tudjak menni kora délután a korházba, betegszabira kellett magam kérni, amihez 2,5 órát ültem a körzeti orvos rendelőben (nem is akarom tudni hány bacival találkoztam). Majd mikor odamentem közölték (úgy hogy kértem hivják már fel a doktornőt) hogy nincs meg az eremény. Hát köszönöm. Alig vártam kiérni a szabad levegőre.
2-től kezdődött a nap jó része, sétáltam, vásárolgattam, megittam egy kávét és néztem a járókelőket, lefeküdtem a fűbe kacsákat nézegetni..élveztem minden pillanatot. Muszáj volt kompenzálni valahogy boldogsággal a napot.
Csütörtökig igértette meg a sugárkezelős doki a bőrgyógyászommal, hogy szól nekem mi a helyzet. Hát szólt?! Dehogyis! És még ő volt felháborodva nem ugrok a nyakába mikor nagy nehezen, többszöri próbálkozásra, több ember lecseszése után közölte a hirt: nem láttak a CT-n semmi eltérőt. Szóval: NEM LÁTTAK A CT-N SEMMI ROSSZAT!!! Éljen! Már régóta az első jó hir! Persze addigra annyira kikészültem, hogy fel sem fogtam az egészet. De estére sikerült... :-)

2012. szeptember 30., vasárnap

CT

Pénteken volt a napja mikor elszakadt a cérna, és kijött belőlem  az elmúlt hónapok fájdalma, rejtett aggodalma, félelme.
CT-re kellett mennem, megint, hogy megnézzék, maradt-e a testemben rosszindulatú daganat. 
Hamarabb eljöttem munkából, de nem volt gond, mert a főnök nem volt egész nap. 5-re odaértem, és szerencsére nem kellett könyörögnöm, hogy bejussak, adtak egy kancsó vizet, igyam meg, majd várjak. A már jól ismert koreográfia. Az Onkológián lévő MR/CT labor azonban jóval személytelenebb, rosszabb, mint a PET-CT központ Budán. Bár az magánklinika, mit várhatnék. 
Itt zsúfoltság, ideges embertömeg, aki találgatja kinek mi baja van, és csúnyán néznek ha egy "sürgős" beteg elébük tolakodik. "Addig örülj amíg neked nem sürgős"- mondom magamban. 7-kor "már" be is hívnak, túl vagyok azon, hogy ideges legyek azért mennyit kell várni. 
Sokkal rosszabb volt, mint a PET-CT, bár a nővérke itt is rendes. Meg kellett a kancsó vizen kívül innom egy pohárral egy még rosszabb ízű vizből,amitől majdnem elhánytam magam. Befeküdni a megfelelő helyre, majd jön a vénás injekció bekötése, ami után be  kellett csukni a szemet, feltenni a kezemet, és ide-oda huzigáltak abban a nagy zúgó gépben. Majd jött a kontrasztanyag. Meleg volt, mindenütt, éreztem ahogy átáramlik a testemen, a számban éreztem az ízét, azt a kesernyés anyagot ami utat mutat a műszereknek. Szerencsére gyorsan vége volt, de ez megviselt. Kifelé megkérdeztem mikor lesz eredmény, és most tudnak -e már valamit, de természetesen semmit. Elkezdtem sírni. Egy újabb tű, újabb doktorok, újabb fájdalom, és már megint kételyek. 
Nem tudtam a hétvégén sem elviselni szinte senkit, nem volt kedvem semmihez. Azért dél körül erőt vettem magamon és elmentem mindkét nap egyedül túrázni. Ez az egy ami tényleg segít, boldog vagyok mikor a természetben sétálhatok, átjár a szelleme, a saját világa, eltűnik minden gond. Örülök, hogy bírom fizikailag, és kihasználgatom az ősz szép napjait. Ha már célokat kell keresni, a természetjárás biztos rajta van a listán.
Lehet írok is egy ilyen listát, szerintem szükségem lesz rá, hogy rápillantsak, ha elszállna az erőm...

2012. szeptember 27., csütörtök

Péntek-hétfő betegszabadság

Már előre tudom, hogy betegszabadságra fogok menni. Lehet nem is ártana kicsit kipihenni a keddi szörnyűségeket. Csak hát sajnos nem pihenni fogok.
Közbejött valami. Úgy néz ki hogy a műtétnél csak az axiális (hónalji) nyirokcsomókat vették ki, pedig az infrakavikulárisat (szegycsont alatti) is ki kellett volna, mert a PET/CT ott is mutatott rosszindulatú sejteket.
A sebész nekem azt mondta, hogy mindent kitakarított, és valóban elmúlt a fájdalom is a szegycsontom alatt, ami régebben állandó volt.
Mégis most azt írják: sürgős CT, majd konzultáció az eltávolításról... remek! Véletlen a nagy dokik találkája alkalmával (mert van ilyen közös gyűlés mi legyen a betegekkel) észrevették egy hónap után, hogy hékás, az infrakavikuláris csomókról nincs szó a szövettanban! Vajon hol lehetnek? Bent maradtak?
Állítólag nem is lehet kiszedni, azt mondta valami sebész. Most meg mégis majd ki lehet?
Én őszintén abban bízom, hogy nincs már bent semmi olyan amit ki kell szedni. Nem akarok még egy műtétet! Nem akarom, hogy bennem legyen még bármi is, nem akarom, hogy találjanak rossz dolgokat, egészséges akarok lenni!
Holnap megyek CT-re, újabb tűszúrás, újabb kontrasztanyag vénába, újabb várakozás –ez lesz a hétvégi program. És hogy alakul, ezen múlik.
Ha nem találnak semmit, mehetek hétfőn a sugárterápiás konzultációra. Ha nem alakul jól, akkor bőrgyógyász doktornőhöz, aki állítólag maga beszél a sebésszel, mert én ugyan mégegyszer nem állok sorba órákat, hogy aztán kapjak egy hónap múlvára időpontot ami már most késő- az is biztos!
És hogy fog vajon a sebészem a szemembe nézni, mikor adtam neki jó sok pénzt; hogy fél munkát végzett??!
Én igazából nem akarom elhinni, hogy van még bennem valami, és az utolsó percig hinni fogok benne, hogy nem kell látnom újra szikét, hanem mehet minden tovább úgy ahogy kellene, hogy menjen a jelenlegi helyzetben. Jól.

2012. szeptember 26., szerda

Multiferon intravénás kezelés

A tegnapi napon került sor életem első multiferon kezelésére.
Megint kifogtam egy nagyon kedves-aranyos 60körüli nénit szobatársnak. Igazából nem akartam a betegségemről beszélni, de olyan nyitott és jó fej volt, hogy összebarátkoztunk. Bár Ő beszélt többet.., már ismerem az egész életútját, családját, de annyival könnyebb volt így túlélni a napot! Sőt, talán segítettem is. A lányának hasonló melanomát találtak egy anyajegy eltávolításkor, rosszindulatú. Kivágták, de kezelést nem kapott. Az esetemből tanulva, mondani fogja  lányának, járjon ennek utána..
Az orvosom nem mondott semmit, így csak akkor tudtam meg, hogy lökés terápiát kapok, illetve hogy mi az, amikor ott feküdtem –bekötve. 2,5 órán át folyt, megkaptam egyszerre a heti adagot. Egy lökés a testemnek és a rosszindulatú elkószáló sejteknek. Először az volt a tervem, hogy arra koncentrálok minden rendben lesz, meg ilyenek, de annyira fájt a karom, mintha szét akarta volna robbantani a vénámat a szer. Így inkább beszélgettem a szobatársammal, majd mikor kiment zenét hallgattam. Ráadásul az idő alatt pisilnem is kellett, de annyira hogy behívtam a nővért, valamit csináljunk. De se mozogni nem lehetett (átszúrja a tű a vénát) sem pedig megállítani, vagy akkor nem folyik le az egész. Így kibírtam, de be kell valljam, az utolsó 30 percben már sírtam. Aztán jött a megkönnyebbülés, túl vagyok rajta. Pont a végére ért oda Á., így nem is volt időm aggódni, felkeltem, belém tuszkolt egy kis kaját (nem mertem enni, nehogy kihányjam..bár kaptam hányáscsillapítót), és ezután lementünk sétálni. Különösebben nem éreztem semmit, csak hogy fáradt vagyok, de az lehetett attól, hogy már napok óta szörnyen alszom. Kimerülve hullottam ágyba 8-kor.
Másnap, azaz ma egész tűrhetően ébredtem a kórházban (bent kellett maradnom), egy kis fejfájástól eltekintve. Alig vártam megenni a reggelim, a közérzetem jó (biztos mert tudtam mehetek haza), energiám van,illetve lenne, viszont elég erőtlenül cipeltem a táskám..
Most dolgozom, és lassan megyek haza, még nem voltam otthon, egyenesen a kórházból jöttem. Jó lenne még elmenni naplementét nézni a Duna-partra, mert az a kedvencem. Remélem később sem fog kiütni ez a lórugás, és a véreredményemmel is minden ok lesz.
Folytatása következik...

Vallomás..tudja az, akinek..


http://www.youtube.com/watch?v=iIqimoNyEBQ&feature=related

2012. szeptember 24., hétfő

A kezelések

Olyan mintha vidámparkba készülnék és fel kellene ülnöm egy nagy, jobbra-balra fel-le forgó hatalmas gépre amit nem tudok irányítani, a lábam nincs a talajon, forgok ide-oda és a szívem a nyakamban dobog. Nincs uralmam a testem felett, más kezeli, én meg csak ülök és várom, hogy kiforogja magát és vége legyen. Nem szeretem a vidámparkokat. Valószínűleg ugyanazen szempontok miatt a repülést sem. Úgy érzem olyanok mint az utókezelések. Nem tudom mi vár rám, nem tudom irányítani az eseményeket, és ez bosszant.
És félek. Elkezdtem rettegni, és írni sem tudok róla. Minden akkor kezdődött amikor interneteztem egy kicsit egyik este és előjött pár cikk ebben a a témában. Ezennel igérem, hogy soha-soha többé nem fogok cikkeket olvasni, csak az egészséges táplálkozásról. És gyógyult emberekről.
Basszus, 29 vagyok, mindjárt 30. Kérdem én, nemhogy most kellene legboldogabb napjaimat élnem? Fiatalság, egészség, sport, család gyerekek, stb. Én meg azon imátkozom élhessek még ugyanennyit. Torz világ.
És hiába vizsgálódom, figyelek, nincs igazság. Annyi igazságtalan dolog van az életben, és nem úgy van, mit a mesékben, hogy a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig a jutalmát. Ebben a való világban senki sem lehet biztos benne mi lesz vele..senki.
Holnap megyek kemoterápiára, és már maga a szó is megijeszt, függetlenül attól, hogy volt időm felkészülni rá. Függetlenül attól, hogy a doki megesküdött nem lesz semmi bajom, meg se fogom érezni. Nem is attól félek megérzem-e... 2 kemo, pár sugárkezelés és fél év interferon injekció a hasban még nem a világ. Értem én, kibírom, megcsinálom, de mi van ha később visszajön? Most már örökre azt figyeljem mikor jön megint? Ez olyan mint a felfázás, az allergia, és a többi? Elmúlik aztán ki tudja mikor üti fel a fejét újra?
Próbálok távolra nézni, mondjuk májusra, mikor már elvileg túl leszek az egészen, ha nem jön közbe semmi. Azt látom újra tavasz lesz, majd nyár, kirándulás, jó idő. De most már valahogy ott a félelem: „biztos sikerülni fog?”. Biztos minden jó lesz és rendben lesz?
Miért én?
Mert kiskoromban sokat napoztam?
Vagy mert nem ettem egészségesen?
Vagy mert voltak rákos felmenőim?
Vagy mert szőke vagyok?
Vagy mert ... nem volt jó a doktori vélemény a legelején mikor még ez elkerülhető lett volna?
Ha nem kerülök fel Pestre, hanem otthon maradok és egy nyugodt, de annál unalmasabb életet élek, vajon mindent megváltoztat?
Valahogy elkerülhető lett volna egyáltalán ez az egész??!
Láttam egyszer egy filmet egy nőröl, aki az esőben kint várja a taxit egy színházi előadás után. A film bemutatta, milyen élete lett, mikor elment az első férfival aki felajánlotta a segítségét, és milyen lett volna ha a taxit választja. Ha a másodikat választja sokkal boldogabb élete lett volna.
Ennyire hatással vannak ránk, hogy döntünk? Tehát én rosszul döntöttem valahol, valamikor, és ezért haladok ezen az úton? Vissza kerülhetek még a jó útra? Vagy már azon vagyok??
Tudom, az idő mindent megold, "what will be will be", és a többi bölcs dolog. Csak sajnos tudom, ami rajtam múlik egyedül az, hogy megteszek mindent, hogy túléljem, és majd elkerüljem ezt az egészet.Az a sok "többi" viszont már nem rajtam múlik...
irány a hullámvasút...

2012. szeptember 17., hétfő

It’s a big sky!

http://www.youtube.com/watch?v=EkoGjDKOoQk

Breath in this moment – its come and gone
Further and faster
Through your soul..

We love, we live, we take, we give
Release yourself – it’s a big sky!
...
...
...

2012. szeptember 7., péntek

Kiábrándultság

Hát hogy ez komolyan lehetséges? Azt hittem súlyos, nagy bajom van, és még mindig nem tudom a szövettan eredményét és a sorsom alakulását?!? Pontosan egy hónap telt el a műtét után. Kétnaponta hivogatom az Onkológiát, 3 mellélet ismerek kívülről, és ha 20 hivásból kétszer felveszik már örülök és képtelen vagyok szitkozódni. Még nincs eredmény, az egész országban kevés a patológus és az a kevés is szabin van. Boccs. Rosszkor voltam beteg, az én bajom.
Szóval itt tartok, azaz sehol. Már elfelejtettem, hogy nekem lesz további dolgom, rá se gondolok, megy minden a maga útján. Egyedül a karomban lévő pillanatnyi fájdalom, az egyre halványuló 7cm-es vágás,  és az, hogy búcsoznom kellett a tornától egy ideig emlékeztet arra mi történt (egyszer mondjuk, nem tudom miért, álmodtam azt, hogy csomó volt a mellemben).
Jó, végülis az sem a régi, hogy bio gyümölcsleveket iszom. Bio dióval mosok, bio kozmetimukomat használok. Szedem a Culevitet és a Béres cseppet. Nem eszek gluténos dolgokat, chipset, csokit (csak jégkrémet, sütit és mézes teát, ezekről nem tudok lemondani). Nem bulizom annyit (az összes rossz tulajdonságával együtt) mint eddig. Sokat sétálok, és nevetek ha tudok. Összességében mindenképp jelentős változás.
Most már semmi kedvem visszajárni, a betegekkel találkozni, panaszkodni, szenvedni, tűket látni, várni, reménykedni, harcolni, szidni, remélni.
Egészséges vagyok.
Tudom azonban, ha ott lesz az idő, menni fogok, és harcolni, tűket látni a karomban, nővéreket, betegeket a váróban, remélni, és várni hogy múljon az idő, hogy lezárjam ezt az egészet, és ne kisértsen a múlt.Mert én mindent megtettem...

2012. augusztus 24., péntek

Holnap szövettan

Holnap talán meglesz a szövettan eredmény, ami ugyan nekem nem fog sokat mondani, de mégis megváltoztathatja a hangulatom, így inkább most írok az elmúlt napokról.
Kórház utáni napjaim pihenéssel teltek, de pár nap után rám tört a depresszió (már túl vagyok rajta). Valami kirobbantotta, elszakadt a cérna, és csak folyt a könnyem 3 napig. Igazából nem is a betegség miatt, vagy mégis?? Nem is tudom, minden olyan kusza volt, nem ismertem magamra, és Á sem. Ha hozzám bújt az volt a baj, ha nem vett rólam tudomást, akkor meg az. És mások elől ezt a fájdalmat elrejteni kínszenvedés volt. Már vártam visszamenni dolgozni, ez az igazság. Ott legalább csinálom a dolgom, mint egy kis gép, nem tudnak semmiről, én pedig nem gondolkodom az életen túl sokat (régen is jellemző volt rám).
Nem mintha sokan kerestek volna ez alatt a 2 hét alatt, de ez annyira most nem döntött le a lábamról. Végülis senki nem tudja mi volt velem. Csak azt mondták lefogytam (pedig szerintem nem is, és főleg nem hasról). Egyik kollégám viccesen megjegyezte: „igazából kitaláltam miért fogytál le. Biztos megtámadott egy halálos kór és emésztette a tested”. Én meg csak nevettem. Belül pedig egy nagy felkiáltójel pattant ki a testemből. Láthatatlanul. Milyen érdekes, hogy ilyenekkel viccel az ember, mert annyira de annyira nem tartja valószínűnek annak az esélyét, hogy beletrafál!
Nem mondom, hogy ne szoktam volna gondolni a szövettanra, meg az eredményre, és hogy mi lesz, de viszonylag nagy lelki nyugalommal átfutok rajta ha eszembejut (kivéve az a pár nap mikor depim alatt egynél többször is eszembe jutott). Olyan fura, hogy még mindig nem vagyok túl a nehezén. Jó, persze, azt mondják, hogy "dee, dehogynem", dehát nem ők fognak kezelésre járni.
És kik azok az ők? Igen, valóban azt mondtam titokban tartom. Így a részemről csak a szüleim tudják, ahogy eddig is. A titok az szent. Á elmondta a munkahelyén, mert ha vinnie kell doktorhoz, akkor menni kell. Akinek volt párja, persze továbbadta. Az már 3 ember. Ott van még a legjobb haver és persze továbbmondás a párjának. És gondolom a szüleinek, és a többi és a többi. Ott vannak Á szülei, és azok akiknek kiöntik a  lelküket..barátnő, ivó cimbora, templom, ki tudja... ők pedig már simán beszédtémává teszik, hiszen nem ismernek. Szóval, már mondhatom azt, hogy látatlanban rengeteg ember szisszent föl miattam, sajnálnak és gondolnak rám, ami nekem ugyan nem használ, de kedves leszek és innen küldök egy nagy ölelést, és üzenem: jól vagyok.

2012. augusztus 15., szerda

Kórház- Visszaemlékezés II.


4. nap
Eljött az idő és el kellett mennem gyógytornára. Régen utáltam minden olyan „sportot” a jógától kezdve a pilatesig amiben lassú mozgás van. Egy ilyen felhúzott egérnek mint én aki  egyfolytában pörög (mások szerint, szerintem tök normális) csak a fittbox, aerobic, teak-won-do a nyerő sport ahol ütsz rúgsz, harapsz (na jó, azt nem), de minimum 30 fekvőtámaszt lenyomsz egy alkalommal. És most? „emelni lassan, nagyon lassan, és vissza”. „Mégegyszer”. És már ez is megerőltető volt. Mintha a 30 fekvő utolsó pár darabját csináltam volna. „Kitartás”- mondtam magamban.
Az életem megváltozik.Legalábbis ilyen téren biztos. Az elkövetkező pár hónapban (és később sem 100%-osan) nem lehet:
-emelni (súlyemelés kilőve, cipekedés nuku)
-szaunázni, gyógyvízbe menni (a meleg miatt)
- vigyázni kell a tű –rózsa- és egyéb szúrásokra, szúnyogcsípésre
-monoton feladatok elvégzése (függöny felrakás)
-evezés kicsukva (a futást, kirándulást is olvastam)
A gyógytornásszal muszáj volt beszélnem pár szót, mert nagyon tragikusnak tűnt nekem ez az egész. Azt mondta ha eddig ezek közül bármelyiket csináltam, csinálhatom most is hiszen örömömet leltem benne, csak fokozatosan hozzászokva, és kisebb intenzitással. Tehát ahogy egy öreganyó csinálná. Le kell lassítanom- számomra ez volt az üzenet.
Jó hír: a csövet -ami a hónaljam alól lógott ki és kevésbé volt szívderítő látvány – délután kivette a doki. Nem volt benne sok folyadék, de szerinte a lapockám alatti nyirokcsomók már átvették a régiek szerepét és elintézték a dolgokat. Rengeteg kérdésem volt, így szinte nem is vettem észre már ki is húzta.
„Tényleg ennyire figyelnem kell a kezemre?” –igen
„Muszáj alvadásgátlót kapnom ha sokat jövök-megyek, nem fekszem akkor is”?- igen
„Azt mondta a gyógytornász le vagyok maradva a többiekhez képest…” – mert vékony vagyok és mert több mindent kiszedtek, gyakoroljak
„A következő héten vidéken szeretnék lenni, megoldható?”- jöjjön be ha valami baj van, ha nincs találkozunk 25.-én
„Mi lesz 25-én?” – a varrat felszívódó, de a végét le kell vágni. És megnézem hogy van.
Adtam neki egy kis pénzt, mert megérdemli. Nem azért amit velem tesz, hanem amit mindenkivel tesz. Mondjuk nem túl bőbeszédűek ezek a dokik. Lasszóval kellett belőle ennyit is kiszednem.

5.nap
Azaz az utolsó, végre mehetek haza!
Újra voltam tornán (már kicsivel jobban ment, de a gyógytornász szerintem még mindig nem volt elégedett) majd átkötözték a sebem. A szobatársak lassan elfogytak mellőlem, így a szoba üres és kihalt volt. Jó, hogy ott voltak, sokat tanultam tőlük. Tegnap este megtanultam magamnak beadni az alvadásgátlót, azon kívül hogy remegett a kezem, nem volt vészes. Nem rosszabb, mintha más adná be. Menni fog.
Újabb tapasztalattal lettem gazdagabb: nem érzem a műtéti területnél ha hozzá érek és még vagy 5cm sugarú kört. Tehát nem érzem ha valaki megbök. Vagy megcsikiz. Azt mondják egy év is lehet hogy megjavul. Ha megjavul egyáltalán. Erről is elfelejtettek szólni..

Otthon
A hétvégét pihenéssel töltöttük, bár Á azt mondja kisebb fajta teljesítménytúra volt. Egyáltalán nem, hiszen visszafogtam magam. Csak vásárolgatni voltunk, kutyázni a Rexnél, Duna-parton, ilyenek. De mozogni kell! A kezem nem nagyon akar emelkedni felfelé, néha kiábrándultan sírva fakadtam hogy lehetek ilyen béna. Egyszer az egész egy hetet sirattam meg, de csak pár percig. Aztán minden ment a maga útján tovább. Látom a szép dolgokat, távolabb látok már egy hétnél, hónapnál és nem akarok mindent azonnal. Már tudok várni egy napot is :) Szóval: igyekszem. Minden eljön a maga idejében – szeretném hogy ez legyen a mottóm … bár akkor minek találták ki, hogy: amit ma megtehetsz ne halaszd holnapra??- ez sokkal jobb :)

Vidéken
Pár napot a szüleimnél töltök, pár napot Á szüleinél. Mindenki tud róla, és mindenki támogat, segít. A napom nagy része pihenéssel telik, sétával, alvással, szóval nyugalomban. A karom alsó része elkezdett fájni, ahol nem is műtöttek, remélem csak izomláz. Amúgy minden rendben, a munka még nem hiányzik, szép az idő és elvagyok. A culevitet szedem kisebb dózisban mint eddig és Béres cseppet. Ez a kettő marad, állítólag nem jó mindent össze-vissza szedni. Készülök a szövettan eredményre, hogy ne érjen semmi váratlanul. Az egy hét alatt is az esett a legrosszabbul amire nem készítettek fel.
A lehetséges opciók a hallottak és tapasztaltak alapján:
-kemoterápia (2-4 dózist elviselek, csak a hajam ne hulljon ki)
-sugárkezelés (10-20 alkalmat elviselek a hajam ne hulljon ki)
-interferon/gyógyszer (egyelőre nem tűnik úgy, hogy ezt fogok kapni, mivel áttétem volt, és nem is tudom magam elképzelni, ahogy napi szinten szúrom magam, de dolgozom rajta, hogyha ez lesz, higgadtan vegyem tudomásul)
Jó hírként lehet felfogni, hogy ezt mind preventív jelleggel fogom kapni (nehogy egy mikrorészecske amit nem vettek észre megmaradjon bennem) – és vállalom, mivel soha többé nem akarok beteg lenni. Egyszer túl leszek rajta, és akkor….túl leszek rajta. Minden onnan folytatódik ahol abbamaradt, de már egészségesen!

2012. augusztus 13., hétfő

Kórház – Visszaemlékezés I.


1.nap
8:45 Regisztráció. Mert hogy az is kell, nem lehet csak úgy befeküdni!
10:40 Melkas Sebészeti Osztály - főnővér szoba. Mintegy 2 óra várakozás után, megkapom a bilétám amit a műtétnél fogok viselni, hogy tutira mindenki tudja ki vagyok, és nehogy véletlen férfivé operáljanak vagy mást vegyenek ki/tegyenek vissza amit kellene. De már a nővérrel beszélgetek, megadja a szobaszámom, elkéri a papírjaim. Sajnos elfelejtettek anno vérvételen véralvadást és vércsoportot nézni -a két legfontosabbat, enélkül nem műtenek -mondja. Így irány vért vetetni. Azért bekukkantok a szobámba, tuti megvan-e az ágyam; nyugodtan konstatálom hogy igen, a panoráma csodás (budai kilátás: a Várra és a városmajori templomra), és még „szobatársaim” is vannak.
12:00 ebéd – nem esik jól
14:00 séta a kórház kertjében –aggódás
17:00 a dokim meglátogat és közli én leszek az első holnap. Én valószínűleg aggodalmas arcot vágok, mire ő: azt hittem örül? Mire én arra gondolok nem igazán tudok örülni úgy egyáltalán, globálisan, összegezve, hogy itt vagyok. Annak meg pláne, hogy alig van időm aggodalmaskodni. Na, de mindegy, a többiek meggyőznek, hogy jó az nekem.
18:00 Á megérkezik, éljen! Addigra a szobatársak feltérképezése és megismerése is megtörténik. Egy 69 éves hölgy, nagyon édes, már 10 napja bent van és igazán menne már haza. Egy 52 éves tanárnő, sokat beszél, és általában azért mert mindent kétszer mond el. Gondolom a nyomatékosítás kedvéért. Érkezik egy ? éves nő, határozott, erős nőnek tűnik.
20:00 Á hazamegy, egyedül maradok. Eddig nem sok időt töltöttem gondolkodással, már nem is akarok holnapig. Aggódjunk akkor mikor kell –ez a mottóm. Meg ma úgyis kapok egy nyugtatót.
20:24 Ártatlanul és teljesen ártalmatlanul nézem a társalgóban a Hal a Tortán című felettébb szórakoztató műsort, hogy eltereljem a figyelmem, mire jön az éjszakás nővérke, hogy „ááá maga itt van, még meg kell néznem a hasát”. Gondoltam jó, nézze meg, nincs rajta csak az a múltkori vágás. Erre előránt egy tűt! Kérdem ez mi?! Mondja, hogy a véralvadásgátló. Mondom, hogy én erre nem vagyok felkészülve! És, hogy erről sehol egyetlen szó nem volt! Erre ő: ugyan, nem fog fájni! (mintha ezt már hallottam volna párszor: nőgyógyászat, vérvétel, stb). Fájt. Nagyon. Bele is szédültem, és letört szarvakkal visszakullogtam szerény „hajlékomba”, úgy láttam jobb álomra hajtani a fejem, hiába: a holnap úgyis eljön…

2.nap
6:00 lázmérőzés vérnyomásmérés fürdés és végül a jó öreg barátom: Sanax
7:30 Á megérkezik. Ma szabin van. Ahelyett, hogy az egész napot együtt töltenénk mehetek a műtőbe. Remek.
7:45 Jön a zöld ruhába öltözött hordárfiú a műtősággyal, feküdjek fel egy bugyiban. Persze, rohanok. Kitolnak. Integetnék a többieknek, akikkel nagyon jó barátságot kötöttünk az előző nap, de a kezem le van takarva a hülye zöld takaró alá. Miért minden kórházban a zöld szín játszik? Azért, hogy ne aggódjanak bíztatom őket:„majd jövök!”.
7:50 A műtőben vagyok. Ilyen szuper lámpát még nem is láttam, olyan mint egy UFO. A fiú áttesz egy másik ágyra, betakar egy paplannal mondván: „a műtőben hideg lesz”. Még több műtős segéd jelenik meg, egyik ásítozik, és odasúgja viccesen: „már most utálom ezt a napot” és kávéért rimánkodik. Nekem addig bekötik az infúziót, rám tekernek csomó huzalt (szív) és a másik kezemet felkötik egy fáslival az egekbe. Megfagyok. Én meg azért rimánkodom, hogy legyen már vége. Egyéni szociális problémák tömkelege. Mindkettőnket sajnálom kicsit.
8:25 még komolyan fent lennék? Hahó?  Emberek kik olyan jól elbeszélgettek a fülem mellett, nem kéne valaminek történnie? Mondjuk, hogy elalszom, vagy játszunk egy sakkpartit, hogy elaludjak?!
8:30 Végre megérkezett az altatóorvos. Nő. A nők megbízhatóak? Alig beszél magyarul…A nők megbízhatóak akik alig beszélnek magyarul? Elmondja, hogy elaltat, és aztán jön a cső. Álljunk meg, milyen cső? Úgy volt, hogy maszkot kapok. Elbizonytalanodik. Ellenőrzi. A maszk nem elég, kell a cső. Azért majdnem sikerült lebeszélnem :)
8:35 „Jó éjszakát’ mondják - Gondoljon valami szépre. Hmm, ok. Mondjuk, Á és én, és akkor...
10:00 az ágyamban fekszem, kicsit remegek, de nem érzek nagy fájdalmat, és Ádám is ott van; nincs nagy baj. Állítása szerint már fent voltam mikor kitoltak, de én arra nem emlékszem.
Sok alvás
Délután: kaptam egy fájdalomcsillapítot és 2 infúziót. Jól vagyok. Bár nem igazán tudok mozogni.
Este: nincs Á, de has szuri van- elegem van! Kitartás, holnap jobb lesz…

3. nap
Hajnali kelés, vizit, unalom.
Éhségérzet –jó hír. Rosszullét nincs –jó hír.
A tű eltávolítása a kezemből-  extra jó hír. A szorítókötés eltávolítása a mellkasomról amitől úgy érzem magam mint egy páncélos lovag –jó hír.
Beszélgetés a szobatársakkal, egymás segítése- jó érzés.
Várakozás.
Alvás.
Á látogatása. Kis séta a levegőn, jó idő- jó érzés.
Már nincs daganat. Jól leszek –célok, jövőkép – remek érzés!

2012. augusztus 10., péntek

"Otthon, édes otthon"

Nati - hazaértem! :)
Bár én azért tudtam, hogy ez lesz. A kérdés az volt hogy mikor, és hogy közben milyen utat kell megjárnom.
Szerencsére a műtét jól sikerült (a doki szerint), a szobatársak jó fejek voltak, a fájdalmak elhanyagolhatóak a cél nagyságához képest, és a legfontosabb: egészségesebb vagyok, mint május óta bármikor. Nincs bennem semmi rossz, és most jön a következő lépés: hogy ne is legyen! Addig is pihenés és várakozás. Egy hétre kiiratom magam táppénzre, adok ennyi időt magamnak a regenerációra, gyógyulásra, újratöltődésre. 
Írok még, most még nem jönnek a szavak. 
Szinte minden úgy alakult ahogy számítottam, azt kaptam amiért mentem; de Nati! Írtál Te a hasba döfős injekciókról, és arról, hogy ilyen nehéz lesz mozgatni a karom??! Nekem ezek valahogy újak voltak, mondhatni meglepődtem, mert nem voltam felkészülve. 
Most megyek kicsit "gyógytornászom" ha már nem lehet tenni venni, pedig lenne egy csomó dolog amit szerertnék megcsinálni. Az biztos, hogy a házimunka Á-ra marad egy pár hétig...

2012. július 31., kedd

Hétfőn bevonulás -tervek, remények

Éppen mosok, készülök a bevonulásra. 
Mióta tudom, hogy bevonulok katonának (így hívom, mert így vidámabban hangzik) visszaszámolok. Meg akarok gyógyulni. Minden nap elmondom 100-szor. Imátkozom, hogy nem találnak sok rosszindulató sejtet abban amit eltávolítanak belőlem. Elképzelem, hogy olyan szép és egészséges a hónaljamnál amilyen régen volt.Nincs pukli mint most. Túl leszek rajta, és ott folytatom ahol abbahagytam. 
Lássuk csak, mitől félek a legjobban:
- nem félek mert Isten velem van, sikerülnie kell!
Amitől tartok az a következő:
-a jövő
Tudom, elég tág a fogalom, de még nem fogalmaztam meg magamban pontosan (vagy nem mertem?).
Végiggondoltam százszor ahogy bemegyek a kórházba, megismerkedem "szobatársaimmal", ahogy átöltözöm pizsamába és magamhoz ölelem a plüss állatom (ilyenkor mégiscsak kell valaki akihez bújik az ember), majd másnap jön a műtősfiú, beadják a nyugtató szurit, felfekszem a hordágyra, közben a többi beteg aggódva néz és ilyeneket súgnak: "szegényke, ilyen fiatalon". Én sajnos nem tudok rájuk nézni megnyugtatóan, mert a kontaklencsém ki kellett venni és nem látok nélküle semmit. Végigtolnak a műtőig kihalt folyosókon, betegváróban, én meg csak fekszem a zöld lepel alatt és kicsit izgulok. Illetve annyira nem is, mert már hat a nyugtató. A műtőben ide-oda rohangál a rengeteg nővér, majd jön az altatóorvos és azt mondja: "most beadom az altatót", én meg hogy "oké", mert hát ilyenkor mi bölcset mondhatna az emberfia? Az utolsó amit látok az erős fénypontok ami a lámpából áradnak és melegítik arcom. 
Mikor felkelek a terv az, hogy nem remegek, nem lesz hányingerem és nem fogok megfagyni 32 fokban 3 takaró alatt. 
Mint mondtam, nem ez az első műtétem, így kicsit könnyebb felkészülni az "ismeretlenre". 
Nem lesznek komplikációk, bonyodalmak, csak minden megy a maga jó útján, egy pukli nélkül és sok sok gonddal kevesebbel ébredek. Újra egészségessé tesznek, és én -akárhogy is fáj- örülök, mert erre vártam hónapok óta! Aztán az első akadály után jön a többi teendő..mert itt még nem lesz vége; tisztában vagyok vele