Komolyan néha nem hiszem el, hogy ez mind velem történik! Néha abszurd. Azt kérdezem, hogyan és mikor történt mindez, hogyan és mikor jutottam ide? Nem tudom felfogni (még ennyi idő után sem), hogy ez van, és minden nap egy küzdelem. Küzdelem az életért. Nem a munkában, nem a családban, nem a sportban, nem a mindennapi apró dolgokban, nem. Az életért. Ami fura, mert akármerre is megyünk ez az út ugyanarra vezet. Mindenkinek. Csak a hosszabb ösvényt szeretném megtalálni.
Nézem az embereket, kívülállóként, és azt látom, pont olyan vagyok mint ők. Egy ember. Mégsem tudok úgy gondolkodni, úgy nézni és látni mint ők.
Ma, a banki dolgozó megkérdezte akarok-e lakástakarékossági lehetőségeket hallani, melyet hosszú távon, de akár 4-5 év alatt is fel lehet használni. Az idő megállt, a tér kettészakadt, én pedig elképzeltem, ahogy ez foglalkoztat: a házat, ahogy asszonyként és családanyaként ott állok a verandán, a szél kellemes meleget fúj, a tökéletes életet, és ahogy beteszem a pénzt a terveimhez, (nem pedig kiveszem, hogy elköltsem), és elképzeltem milyen jó lenne ha igent mondhatnék. Ha ez lenne a legnagyobb kérdés ami foglalkoztat. Ha nem lenne az is feladat és öröm, hogy látom a következő napot, és ne egy újabb nap legyen az életemben amikor az életemért küzdök. Mert igenis kell küzdeni. Vannak a szerek, és vagy Te. A szerek megteszik a hatásukat, neked a feladatod, pedig hinni bennük. Lemondani csomó dologról. Örülni mindennek. Amikor sírsz utána felállni, letörölni a könnyeket, és újra menni. Boldognak lenni jó! Hosszútávra tervezni jó! Csak néha nehéz..
Van, hogy nehéz mindezt megtenni. Nehezebb mint 8 óra munka, amit munka végén leteszek az asztalra és másnap folytatom. Ez más. Lelki munka. Erőről szól. Bátorságról. Reményről. Félelemről. Kitartásról. Hitről.
És az már biztos sok mindenkivel fordult elő, ami velem is: mikor a boldogság után fejbekólint a fájdalom egy nagy tejes kancsóval, lerogysz, és össze kell gyűjtened minden erődet, hogy felállj. Nekem mindig nehéz. Néha úgy érzem, csak hagyni kéne az egészet...De most, hogy elkezdtem kicsit újra reményt látni, a jövőre nézni, hogy minden jó lesz, minden rendben lesz, és egy kicsit el is hittem -PUFF- jött a fájdalom és csalódás tejes kancsó csapása, bele az arcomba.
Na, ilyenkor kell elővenni zsebünkből az utolsó csepp bátorságunkat és azt mondani (nem azt hogy ennél rosszabb nem lehet, mert dehogynem lehet! -hanem, hogy) most kell talpra állni, mert ez az ütés azt akarja látni, hogy gyenge vagy, és megriadsz. Ez a fejen kólintás azt akarja, hogy végső csapást mérjen ránk! De ha megmutatom, hogy erősebb vagyok, ebből is felépülök, megriad, eldobja a kancsót, és tovább áll.
