CT

Pénteken volt a napja mikor elszakadt a cérna, és kijött belőlem  az elmúlt hónapok fájdalma, rejtett aggodalma, félelme.

CT-re kellett mennem, megint, hogy megnézzék, maradt-e a testemben rosszindulatú daganat. 
Hamarabb eljöttem munkából, de nem volt gond, mert a főnök nem volt egész nap. 5-re odaértem, és szerencsére nem kellett könyörögnöm, hogy bejussak, adtak egy kancsó vizet, igyam meg, majd várjak. A már jól ismert koreográfia. Az Onkológián lévő MR/CT labor azonban jóval személytelenebb, rosszabb, mint a PET-CT központ Budán. Bár az magánklinika, mit várhatnék. 

Itt zsúfoltság, ideges embertömeg, aki találgatja kinek mi baja van, és csúnyán néznek ha egy "sürgős" beteg elébük tolakodik. "Addig örülj amíg neked nem sürgős"- mondom magamban. 7-kor "már" be is hívnak, túl vagyok azon, hogy ideges legyek azért mennyit kell várni. 

Sokkal rosszabb volt, mint a PET-CT, bár a nővérke itt is rendes. Meg kellett a kancsó vizen kívül innom egy pohárral egy még rosszabb ízű vizből,amitől majdnem elhánytam magam. Befeküdni a megfelelő helyre, majd jön a vénás injekció bekötése, ami után be  kellett csukni a szemet, feltenni a kezemet, és ide-oda huzigáltak abban a nagy zúgó gépben. Majd jött a kontrasztanyag. Meleg volt, mindenütt, éreztem ahogy átáramlik a testemen, a számban éreztem az ízét, azt a kesernyés anyagot ami utat mutat a műszereknek. Szerencsére gyorsan vége volt, de ez megviselt. Kifelé megkérdeztem mikor lesz eredmény, és most tudnak -e már valamit, de természetesen semmit. Elkezdtem sírni. Egy újabb tű, újabb doktorok, újabb fájdalom, és már megint kételyek. 

Nem tudtam a hétvégén sem elviselni szinte senkit, nem volt kedvem semmihez. Azért dél körül erőt vettem magamon és elmentem mindkét nap egyedül túrázni. Ez az egy ami tényleg segít, boldog vagyok mikor a természetben sétálhatok, átjár a szelleme, a saját világa, eltűnik minden gond. Örülök, hogy bírom fizikailag, és kihasználgatom az ősz szép napjait. Ha már célokat kell keresni, a természetjárás biztos rajta van a listán.

Lehet írok is egy ilyen listát, szerintem szükségem lesz rá, hogy rápillantsak, ha elszállna az erőm...

Chasing cars..

http://www.youtube.com/watch?v=GemKqzILV4w

http://www.youtube.com/watch?v=qlpjQLVmwHI

Péntek-hétfő betegszabadság

Már előre tudom, hogy betegszabadságra fogok menni. Lehet nem is ártana kicsit kipihenni a keddi szörnyűségeket. Csak hát sajnos nem pihenni fogok.

Közbejött valami. Úgy néz ki hogy a műtétnél csak az axiális (hónalji) nyirokcsomókat vették ki, pedig az infrakavikulárisat (szegycsont alatti) is ki kellett volna, mert a PET/CT ott is mutatott rosszindulatú sejteket.

A sebész nekem azt mondta, hogy mindent kitakarított, és valóban elmúlt a fájdalom is a szegycsontom alatt, ami régebben állandó volt.

Mégis most azt írják: sürgős CT, majd konzultáció az eltávolításról... remek! Véletlen a nagy dokik találkája alkalmával (mert van ilyen közös gyűlés mi legyen a betegekkel) észrevették egy hónap után, hogy hékás, az infrakavikuláris csomókról nincs szó a szövettanban! Vajon hol lehetnek? Bent maradtak?

Állítólag nem is lehet kiszedni, azt mondta valami sebész. Most meg mégis majd ki lehet?

Én őszintén abban bízom, hogy nincs már bent semmi olyan amit ki kell szedni. Nem akarok még egy műtétet! Nem akarom, hogy bennem legyen még bármi is, nem akarom, hogy találjanak rossz dolgokat, egészséges akarok lenni!

Holnap megyek CT-re, újabb tűszúrás, újabb kontrasztanyag vénába, újabb várakozás –ez lesz a hétvégi program. És hogy alakul, ezen múlik.

Ha nem találnak semmit, mehetek hétfőn a sugárterápiás konzultációra. Ha nem alakul jól, akkor bőrgyógyász doktornőhöz, aki állítólag maga beszél a sebésszel, mert én ugyan mégegyszer nem állok sorba órákat, hogy aztán kapjak egy hónap múlvára időpontot ami már most késő- az is biztos!

És hogy fog vajon a sebészem a szemembe nézni, mikor adtam neki jó sok pénzt; hogy fél munkát végzett??!

Én igazából nem akarom elhinni, hogy van még bennem valami, és az utolsó percig hinni fogok benne, hogy nem kell látnom újra szikét, hanem mehet minden tovább úgy ahogy kellene, hogy menjen a jelenlegi helyzetben. Jól.

Multiferon intravénás kezelés

A tegnapi napon került sor életem első multiferon kezelésére.
Megint kifogtam egy nagyon kedves-aranyos 60körüli nénit szobatársnak. Igazából nem akartam a betegségemről beszélni, de olyan nyitott és jó fej volt, hogy összebarátkoztunk. Bár Ő beszélt többet.., már ismerem az egész életútját, családját, de annyival könnyebb volt így túlélni a napot! Sőt, talán segítettem is. A lányának hasonló melanomát találtak egy anyajegy eltávolításkor, rosszindulatú. Kivágták, de kezelést nem kapott. Az esetemből tanulva, mondani fogja  lányának, járjon ennek utána..

Az orvosom nem mondott semmit, így csak akkor tudtam meg, hogy lökés terápiát kapok, illetve hogy mi az, amikor ott feküdtem –bekötve. 2,5 órán át folyt, megkaptam egyszerre a heti adagot. Egy lökés a testemnek és a rosszindulatú elkószáló sejteknek. Először az volt a tervem, hogy arra koncentrálok minden rendben lesz, meg ilyenek, de annyira fájt a karom, mintha szét akarta volna robbantani a vénámat a szer. Így inkább beszélgettem a szobatársammal, majd mikor kiment zenét hallgattam. Ráadásul az idő alatt pisilnem is kellett, de annyira hogy behívtam a nővért, valamit csináljunk. De se mozogni nem lehetett (átszúrja a tű a vénát) sem pedig megállítani, vagy akkor nem folyik le az egész. Így kibírtam, de be kell valljam, az utolsó 30 percben már sírtam. Aztán jött a megkönnyebbülés, túl vagyok rajta. Pont a végére ért oda Á., így nem is volt időm aggódni, felkeltem, belém tuszkolt egy kis kaját (nem mertem enni, nehogy kihányjam..bár kaptam hányáscsillapítót), és ezután lementünk sétálni. Különösebben nem éreztem semmit, csak hogy fáradt vagyok, de az lehetett attól, hogy már napok óta szörnyen alszom. Kimerülve hullottam ágyba 8-kor.

Másnap, azaz ma egész tűrhetően ébredtem a kórházban (bent kellett maradnom), egy kis fejfájástól eltekintve. Alig vártam megenni a reggelim, a közérzetem jó (biztos mert tudtam mehetek haza), energiám van,illetve lenne, viszont elég erőtlenül cipeltem a táskám..

Most dolgozom, és lassan megyek haza, még nem voltam otthon, egyenesen a kórházból jöttem. Jó lenne még elmenni naplementét nézni a Duna-partra, mert az a kedvencem. Remélem később sem fog kiütni ez a lórugás, és a véreredményemmel is minden ok lesz.

Folytatása következik...

Vallomás..tudja az, akinek..

http://www.youtube.com/watch?v=iIqimoNyEBQ&feature=related

A kezelések

Olyan mintha vidámparkba készülnék és fel kellene ülnöm egy nagy, jobbra-balra fel-le forgó hatalmas gépre amit nem tudok irányítani, a lábam nincs a talajon, forgok ide-oda és a szívem a nyakamban dobog. Nincs uralmam a testem felett, más kezeli, én meg csak ülök és várom, hogy kiforogja magát és vége legyen. Nem szeretem a vidámparkokat. Valószínűleg ugyanazen szempontok miatt a repülést sem. Úgy érzem olyanok mint az utókezelések. Nem tudom mi vár rám, nem tudom irányítani az eseményeket, és ez bosszant.

És félek. Elkezdtem rettegni, és írni sem tudok róla. Minden akkor kezdődött amikor interneteztem egy kicsit egyik este és előjött pár cikk ebben a a témában. Ezennel igérem, hogy soha-soha többé nem fogok cikkeket olvasni, csak az egészséges táplálkozásról. És gyógyult emberekről.

Basszus, 29 vagyok, mindjárt 30. Kérdem én, nemhogy most kellene legboldogabb napjaimat élnem? Fiatalság, egészség, sport, család gyerekek, stb. Én meg azon imátkozom élhessek még ugyanennyit. Torz világ.

És hiába vizsgálódom, figyelek, nincs igazság. Annyi igazságtalan dolog van az életben, és nem úgy van, mit a mesékben, hogy a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig a jutalmát. Ebben a való világban senki sem lehet biztos benne mi lesz vele..senki.

Holnap megyek kemoterápiára, és már maga a szó is megijeszt, függetlenül attól, hogy volt időm felkészülni rá. Függetlenül attól, hogy a doki megesküdött nem lesz semmi bajom, meg se fogom érezni. Nem is attól félek megérzem-e... 2 kemo, pár sugárkezelés és fél év interferon injekció a hasban még nem a világ. Értem én, kibírom, megcsinálom, de mi van ha később visszajön? Most már örökre azt figyeljem mikor jön megint? Ez olyan mint a felfázás, az allergia, és a többi? Elmúlik aztán ki tudja mikor üti fel a fejét újra?

Próbálok távolra nézni, mondjuk májusra, mikor már elvileg túl leszek az egészen, ha nem jön közbe semmi. Azt látom újra tavasz lesz, majd nyár, kirándulás, jó idő. De most már valahogy ott a félelem: „biztos sikerülni fog?”. Biztos minden jó lesz és rendben lesz?

Miért én?

Mert kiskoromban sokat napoztam?

Vagy mert nem ettem egészségesen?

Vagy mert voltak rákos felmenőim?

Vagy mert szőke vagyok?

Vagy mert ... nem volt jó a doktori vélemény a legelején mikor még ez elkerülhető lett volna?
Ha nem kerülök fel Pestre, hanem otthon maradok és egy nyugodt, de annál unalmasabb életet élek, vajon mindent megváltoztat?

Valahogy elkerülhető lett volna egyáltalán ez az egész??!

Láttam egyszer egy filmet egy nőröl, aki az esőben kint várja a taxit egy színházi előadás után. A film bemutatta, milyen élete lett, mikor elment az első férfival aki felajánlotta a segítségét, és milyen lett volna ha a taxit választja. Ha a másodikat választja sokkal boldogabb élete lett volna.
Ennyire hatással vannak ránk, hogy döntünk? Tehát én rosszul döntöttem valahol, valamikor, és ezért haladok ezen az úton? Vissza kerülhetek még a jó útra? Vagy már azon vagyok??

Tudom, az idő mindent megold, "what will be will be", és a többi bölcs dolog. Csak sajnos tudom, ami rajtam múlik egyedül az, hogy megteszek mindent, hogy túléljem, és majd elkerüljem ezt az egészet.Az a sok "többi" viszont már nem rajtam múlik...

irány a hullámvasút...

It’s a big sky!

http://www.youtube.com/watch?v=EkoGjDKOoQk

Breath in this moment – its come and gone

Further and faster

Through your soul..

We love, we live, we take, we give

Release yourself – it’s a big sky!

...

...

...

Kiábrándultság

Hát hogy ez komolyan lehetséges? Azt hittem súlyos, nagy bajom van, és még mindig nem tudom a szövettan eredményét és a sorsom alakulását?!? Pontosan egy hónap telt el a műtét után. Kétnaponta hivogatom az Onkológiát, 3 mellélet ismerek kívülről, és ha 20 hivásból kétszer felveszik már örülök és képtelen vagyok szitkozódni. Még nincs eredmény, az egész országban kevés a patológus és az a kevés is szabin van. Boccs. Rosszkor voltam beteg, az én bajom.
Szóval itt tartok, azaz sehol. Már elfelejtettem, hogy nekem lesz további dolgom, rá se gondolok, megy minden a maga útján. Egyedül a karomban lévő pillanatnyi fájdalom, az egyre halványuló 7cm-es vágás,  és az, hogy búcsoznom kellett a tornától egy ideig emlékeztet arra mi történt (egyszer mondjuk, nem tudom miért, álmodtam azt, hogy csomó volt a mellemben).
Jó, végülis az sem a régi, hogy bio gyümölcsleveket iszom. Bio dióval mosok, bio kozmetimukomat használok. Szedem a Culevitet és a Béres cseppet. Nem eszek gluténos dolgokat, chipset, csokit (csak jégkrémet, sütit és mézes teát, ezekről nem tudok lemondani). Nem bulizom annyit (az összes rossz tulajdonságával együtt) mint eddig. Sokat sétálok, és nevetek ha tudok. Összességében mindenképp jelentős változás.
Most már semmi kedvem visszajárni, a betegekkel találkozni, panaszkodni, szenvedni, tűket látni, várni, reménykedni, harcolni, szidni, remélni.
Egészséges vagyok.
Tudom azonban, ha ott lesz az idő, menni fogok, és harcolni, tűket látni a karomban, nővéreket, betegeket a váróban, remélni, és várni hogy múljon az idő, hogy lezárjam ezt az egészet, és ne kisértsen a múlt.Mert én mindent megtettem...