Hétfőn bevonulás -tervek, remények

Éppen mosok, készülök a bevonulásra. 
Mióta tudom, hogy bevonulok katonának (így hívom, mert így vidámabban hangzik) visszaszámolok. Meg akarok gyógyulni. Minden nap elmondom 100-szor. Imátkozom, hogy nem találnak sok rosszindulató sejtet abban amit eltávolítanak belőlem. Elképzelem, hogy olyan szép és egészséges a hónaljamnál amilyen régen volt.Nincs pukli mint most. Túl leszek rajta, és ott folytatom ahol abbahagytam. 
Lássuk csak, mitől félek a legjobban:
- nem félek mert Isten velem van, sikerülnie kell!
Amitől tartok az a következő:
-a jövő
Tudom, elég tág a fogalom, de még nem fogalmaztam meg magamban pontosan (vagy nem mertem?).
Végiggondoltam százszor ahogy bemegyek a kórházba, megismerkedem "szobatársaimmal", ahogy átöltözöm pizsamába és magamhoz ölelem a plüss állatom (ilyenkor mégiscsak kell valaki akihez bújik az ember), majd másnap jön a műtősfiú, beadják a nyugtató szurit, felfekszem a hordágyra, közben a többi beteg aggódva néz és ilyeneket súgnak: "szegényke, ilyen fiatalon". Én sajnos nem tudok rájuk nézni megnyugtatóan, mert a kontaklencsém ki kellett venni és nem látok nélküle semmit. Végigtolnak a műtőig kihalt folyosókon, betegváróban, én meg csak fekszem a zöld lepel alatt és kicsit izgulok. Illetve annyira nem is, mert már hat a nyugtató. A műtőben ide-oda rohangál a rengeteg nővér, majd jön az altatóorvos és azt mondja: "most beadom az altatót", én meg hogy "oké", mert hát ilyenkor mi bölcset mondhatna az emberfia? Az utolsó amit látok az erős fénypontok ami a lámpából áradnak és melegítik arcom. 
Mikor felkelek a terv az, hogy nem remegek, nem lesz hányingerem és nem fogok megfagyni 32 fokban 3 takaró alatt. 
Mint mondtam, nem ez az első műtétem, így kicsit könnyebb felkészülni az "ismeretlenre". 
Nem lesznek komplikációk, bonyodalmak, csak minden megy a maga jó útján, egy pukli nélkül és sok sok gonddal kevesebbel ébredek. Újra egészségessé tesznek, és én -akárhogy is fáj- örülök, mert erre vártam hónapok óta! Aztán az első akadály után jön a többi teendő..mert itt még nem lesz vége; tisztában vagyok vele

Relaxation

http://www.youtube.com/watch?v=zxX1ybDAMgE&feature=related

Csak filozofálgatás

Pár napja egyre fáradtabb vagyok, alig tudom magam bevonszolni munkába, szeretnék mindig aludni. Mivel van "okom" a fáradságra, hát engedek neki. Legalább gyorsabban telnek a napok augusztus 6-ig.
Régebben fittyet hánytam a fáradságra, pedig akkor is voltam fáradt, de nem érdekelt. Örökmozgó voltam/vagyok, imádok jönni menni, volt hogy megkérdezték hogy bírom. Aerobic, tánc, buli, séta, koncert, kirándulás. Hétköznap sem ülhettem tétlenül, mindig akadt valami tennivaló; egyedül vagy valakivel. 
Imádok utazni, mindig találtam lehetőséget meglátogatni valamelyik várost, országot, persze minimális költségből. Ha nem külföld, akkor fel a hegyekbe, el a tóhoz, csodálni a tájat, megismerni mindent ami körülöttem van. Kétszer fél évet éltem külföldön. Mindent látni akartam és mindent azonnal. "Amit ma megtehetsz..." - ez volt a mottóm, próbáltam a maximumot kihozni az életből.
És most mi vár rám??! Hibernáció, visszavonulás az élettől. Feladatom év alatt  megtanulni hogyan lehet/kell lazítani, pihenni, értékelni az otthon pihenéssel olvasással, a szeretteimmel töltött napokat. Amikre eddig nem adtam időt és talán hiba volt. De visszatérek! Visszatér az az örökmozgó mindenre kíváncsi és nyitott lány, aki mindig be volt sózva, kereste és látta az élet szép oldalát; de már úgy hogy tudja értékelni ha megáll körülötte az idő.

Műtétre várva

Ugyan nincs sok időm, dolgozom ezerrel, de csak le kellene írnom már mi vár rám az elkövetkező 2 hétben.

Főként semmi, illetve csak a szokásos, várakozás. Megint.

Szóval: Visszamegyek a PET/CT eredménnyel a bőrgyógyászhoz, várok 2,5 órát, rámtör a sírógörcs kétszer (a betegséget jobban viselem mint a várakozást) majd behívnak és közlik, hogy kérnem kell sebésztől időpontot. Éljen, micsoda nagy hír, ezt nem is sejtettem, megérte várni ennyit {újabb irónikus mondat}. Másnap újabb fél nap szabi, és a főnök jószivüsége után bemegyünk Á-val sebészetre. Otthonosan mozgok itt is, hiszen az első műtét (ami nem altatásos volt, azt hiszem ambuláns műtétnek hívják) itt volt az osztályon, ugyanazzal a doktorral. Az én kedvenc dokimmal találkozom 1,5 év után. Igazából nagyon kedves, rendes doktornak tartom, de inkább nem akartam látni. Legalábbis nem itt. Most viszont mintha visszamennénk az időben, behív és hümmögve megnézi a papírjaim. Három telefon csörög, betegek mindenütt, hihetetlen koncentráció és figyelem mikor leül mellém. Ez jellemzi azt a percet. „Nem adtak kezelést az első melanoma eltávolítás után? Szerintem kellett volna. A melanoma képes mindenre”.  Nekem erről miért nem szóltak akkor?? Ő nem vétózhatja meg és bírálhatja felül a bőrgyógyász meglátását, neki csak a sebészeti beavatkozás sikerességére kell figyelnie, én meg mit sem tudtam a súlyosságról. „Ez a legkisebb rizikó faktorú..ez szinte semmi..”- ezt hallgattam mindig ami megnyugtatott. Most pedig itt állok, egy újabb műtét és kezelések előtt, amit lehet, hogy megakadályozhattunk volna..Lehet..Mi van ha..ezen már kár izgulni, lényeg, hogy most a cél, hogy soha-soha többé ne kelljen újra látnom a sebész dokimat. Még ha szimpi, akkor sem, és punktum!

A lényeget elfelejtettem a nagy filozofálgatásban: aug. 6-án fekszem be, várhatóan aug. 7 a műtét ideje. Előtte persze egy nap szabi és vérvétel, CT, meg altatóorvos, aki rámondja az áment a műtétre. Már nagyon várom, és túl akarok lenni rajta, fáj a nyirokcsomóm, meg van duzzadva, már egy ideje ha nagyon nézné valaki meglátná a dudort. Célom, hogy ne nőjjön, illetve hát csökkenjen. De valamikor már cataflant kell bevennem annyira kisugárzik. Sajnos nincs hamarabb időpont a műtétre, sőt! Aug 16-ra voltak időpontok csak valaki lemondta így kerültem a helyére. Még 2 hétvége.

A szülinapomon így el tudtunk utazni kicsit Balatonra, elfelejtettük a problémákat , elmentünk szórakozni, táncolni. Jól sikerült, minden percét élveztem a hétvégének, de biztos vagyok benne, hogy úgy fogom kötni ezt a szülinapot, mint amikor „épp műtétre vártam az áttét miatt”.

De jó Pató Pál úrnak mert hej de ráér..

A hangulatom kiszámíthatatlan, 80%ban jól vagyok, 10%-ban kiválóan, a többiben feszengek, nem vagyok jól, és amugy is elegem van. Az első 2 napban nem izgulok mivel tudom ugysem jön eredmény. Aztán feszült leszek. Csak este merem kinyitni a postafiókom, mégse munkában tudjam meg a hírt. De az estét sem kellene elrontani vele. Olyan érzés mikor beírom a jelszavam, hogy megnyissam az oldalt mintha a hasamtól a lábamig lefagynék. Csütörtökön már érzem, hogy itt az idő. Bátor vagyok, megnyitom. Semmi. Nem akarom elrontani a hétvégét, ha már kaptam egy újabb nyugodt, sírás és korházmentes hétvégét, nem akarom megnézni de Á látni akarja az eredményt. Péntek délben még semmi. Aztán nem nézem, inkább a szüleimnél eltöltünk egy nevetésben, vidámságban gazdag hétvégét. Elmesélem nekik is, hogy mi hogy történt. Azóta nem is voltam otthon mióta elkezdődött ez az egész vizsgálati rémálom. Felvázolom a lehetőségeket: vagy műtét vagy kemoterápia. Jól viselik, jönnek a „barátnőm barátnőjének is volt” meg „emlékszel Géza bácsi”, szóval az emberek már felkészültek ha a rák szót hallják. Pár évtizede szerintem még nem igy volt, de legyen igazuk, bízzunk, reménykedjünk, higgyünk, éljünk!

Vasárnap este előjött a para, hisztis voltam. Á mondja nézzük meg jött-e valami. Megnéztük. Még mindig semmi. Eltelt egy hét! Ez lehetetlen! Hétfőn már olyan lendülettel nyitottam a postafiókom mintha csak a barátnőm levelére várnék. Este megkérem Á-t hívja fel másnap őket. Az eredmény (a levél elkallódott, emiatt nem kaptam meg és vesztettem 4 újabb napot): MÁSHOL NEM TALÁLTAK SEMMIT!

Milyen érdekes, hogy az ember annak is tud örülni, hogy ugyan van baja, de lehetne súlyosabb! Annyit tudok most is amit az elején is tudtam már, de akkor még holtra fagytam ettől az infótol. Most meg: örülök! Repdesek az örömtől! Erre jó volt ez a sok a várakozással eltöltött idő: megbecsülni a legjobb rosszat.


Bocsánat, hogy eddig nem írtam, de jó híreket akartam monitorra vetni...

PET/CT

Július 9-én voltam hivatalos PET/CT-re.  Elkísért és bátorított Á, de annyira nem izgultam, mivel néztem róla kisfilmet és Nati blogjában is olvastam róla. Budapest egyik legelittebb ezzel foglalkozó központja volt, tényleg le a kalappal. Pontosak voltak, nem volt idő izgulni – ez már szimpi volt. Felvittek az elsőre egy külön szobába és kérdezgettek ezt-azt. Nem szabadott előtte 6 órával enni, így még előző nap készítettem magamnak kenyeret és 6kor, mikor Á elindult munkába megettem. Persze 1kor már kilyukadt a gyomrom. Megkérdezték a betegségem, milyen gyógyszereket szedek, stb, majd egy másik külön szobába vezettek, TV, telefon, kényelmes szék. Nem voltak ott hasonló betegek akikkel egymást kellett volna nézegetnünk és találgatnunk: vajon neki mi a baja? Megnézték a cukor szintet, 8 felett nem végezhető ez a vizsgálat. Nekem 4,8 volt. Legalább a cukrom jó {irónikus megjegyzés, bár tényleg jó, hogy jó}. A lány aki adta a kontasztanyagot –vénába- nagyon fiatalka volt, kb korombeli. Elképzeltem ahogy ő és én vonaglunk részegen egy buliban, leizzadva, szól a zene, körülöttünk tombolnak az emberek...:)inkább ott tudtam volna elképzelni. Lényeg, hogy lehetett volna idősebb is, aki több tűt szúrt bele emberekbe, sok tapasztalattal, tudja hol a véna...ilyenek. Jellemző, sztereotípia, pont én mondom, hogy fiatalon valamki nem lehet jó, miközben én is az vagyok? :S A tű persze olyan lágyan csusszant bele a vénámba mint egy jófajta csoki a számba (na, csokihiányom van). Nem fájt. De tényleg.

1 órával később hivattak, vetkőzzek le. Azt elfelejtették mondani hogy vegyek le mindent ami fém, de én vérprofi voltam, és levettem mindent, biztos ami biztos. Felfeküdtem arra a vékony tartókára, és fel kellett tennem a kezem. Senki sem szólt hogy hangos lesz a gép, de nem is volt az. A gép maga nem mozgott csak amire feküdtem. A legelején és a legvégén kellett bent tartani a levegőt, a maradék időben sem lehetett mozogni. Először elképzeltem, hogy tengerparton vagyok. Aztán pedig hogy Á is velem van, de nem fértünk volna be ketten a csőbe így ezt a gondolatot elvetettem. Nem fájt, nem éreztem semmit, és bizakodtam, hogy nem talál máshol semmit ez a gép. 2-3 nap és mailben/levélben értesítenek.

Amióta megtudtam -teendők

Amióta megtudtam mi bajom van (ami egyébként villámcsapásként ért) azóta ezeket csinálom:

1.       Támogatom a testem a harcban: vettem Centrumot A-Z immunerősíteni +1000g C vitamint eszek hozzá, ezen kívül vettem 4*180db Culevitet amiből napi 15-20db-ot szedek, iszok 2dl Preventa nevű drága ásványvizet és aloe verat is reggel. Sok gyümölcsöt eszem, nem eszek gluténtartalmú ételt (mert lisztérzékeny vagyok), illetve cukrosat, lemondtam a fagyiról, kávéról, alkoholról, cigiről

2.       Elképzelem ahogy meggyógyulok: az ölő sejtjeimet ráküldöm a rossz sejtekre, csatába hivom őket és a fehérvérsejteknek van egy nagy vezetője, lovon ül és óriási, ő vezeti a csatát én meg támogatom őket és buzdítom. Kétszer volt eddig lázam, ez azért is volt mert felégettek egy csomo rossz sejtet és tűz volt. Küldtem már járöröket a testem többi részére hogy csekkolja mi a helyzet, 24 órás őrjáratban. Azóta a rossz sejtek gyengévé és csenevésszé zsugorodtak, és cél a végső kiírtásuk

3.       Imátkozom. Érdekes, hogy miként a betegségek felütik a fejüket megszaporodik Isten nevének kiejtése. Én is kicsit szégyellem magam, szoktam imátkozni, de nem napi rendszerességgel, és mikor ilyen komoly dolgot kérek tőle, elbizonytalanodok vajon megérdemlem-e. De tudom hogy Isten szeret, és ő is támogatja a testem a rossz sejtek legyőzésében.

4.       Lelkiekben megkerestem mi lehet ennek az egésznek az oka: Elfogadtam, hogy a boldogság nem jár mással. Létezik olyan, hogy boldogság és pont. Valahogy az élt bennem, hogy tegyük fel van egy nagy kör, ebben van jó és rossz és ezek telítik meg a kört. Van úgy hogy a magánélete jó valakinek, a munkája, vagy okos, szép, stb, de nem lehet minden jó, valahol megjelenik a rossz. Eddig mindig ilyen volt az életem, de lehet csak mert igy álltam hozzá. Most ennek vége. Nem kell betegség, nem kell negativ semmiből, a kör megtelhet 100% jóval és 0% rosszal. Mostantól így néz ki a köröm.

Pató Pál úr, azaz hej ráérünk...I.

Én nem akarom az egészségügyet szapulni, mert fantasztikus emberek dolgoznak ott, hihetetlen ügyességgel és szaktudással hogy embereket mentsenek meg. Kevés fizetésért.

De az a tény, hogy május közepén már jártam orvosnál mert voltak látható tüneteim, és ma, azaz július 14-én (6 nappal a szülinapom előtt) még mindig ott tartok ahol kb. az első vizsgálatoknál – botrány.

Június 29-én mikor kimondták hogy biztos az áttét, a bőrgyógyászom beadott egy kérvényt PET/CT-re. Azt mondta egy héten belül megjön a válasz a bizottságtól(?) elfogadják-e. Milyen bizottságtól?? És ha nem fogadják el?? Akkor mi van?? Van olyan lehetsőég hogy nem fogadják el?? Mindegy, végülis szentül hittem hogy ez nem állhat az utamban. Menni akartam, gyorsan, hogy legyünk túl rajta. HÍvtam a dokim egy hét után mi van már, erre Ő, hogy ja igen, a bizottság elfogadta és majd hivnak a diagnosztikai helyről. OK. Hivtak pénteken, hogy hétfőn mehetek. 12:55 megfelel Önnek? Most nem azért, de ez milyen kérdés? Persze, hogy meg! Ez nem állásinterjú vagy mozi, vagy pecázás, hogyha rossz az időpontot, inkább nem megyek el, hanem lefekszem otthon TV-zni! Ez egy szükséges muszáj, amire már epekedve várok! Csináljuk, ha kell, most azonnal!

Még mindig várakozás (II.)

Egyre kevésbé viselem ezt az ideg tépő várakozást. A bőrgyógyászom azt mondta majd hívnak 1-2 héten belül, és ahogy tegnap számoltam, még csak 4 munkanap telt el. Már több mint egy hónapja tudom hogy beteg vagyok, de még legalább két hét mire kezdenek is velem valamit. Én tényleg nem akarok előre rohanni, mert minden mást inkább, de nem kellene már kideríteni mi van velem, gyógyszert adni, megműteni, vagy valami??
A bizonytalanságban is van szépség, mert az még lehet igen vagy nem; lehet kevésbé rossz vagy rossz; szép vagy csúnya. Reményt ad. De én már gyógyulnék, és fáj is a hónaljam, és amúgy is, legyen már valami!


Tegnap elmentünk futni. Illetve csak én, és én is inkább csak kocogtam, Á pedig sétált, többször visszakocogtam és megkerültem őt. Telihold volt, óriásinak nézett ki ahogy terpeszkedett és uralta az éjszakát. Meleg volt, de tele voltam energiával és muszáj volt valahogy kiadni magamból. Évekig rengeteket sportoltam, csak pár hónapja hagytam abba a rendszerességet. Sportoláson nem a pár bringakört vagy a "leugrok a boltba" mozgást értem. Szaunázni is jártam sportolás után, heti 2szer; jó fizikumom lett, jó állóképességgel (és ahogy én tévesen hittem -jó immunitással)ami azért még mindig látszik. 
Érdekes ez a betegség, szinte minden más betegségnek van tünete, fájdalom, láz, levertség, én viszont jól vagyok, legalábbis úgy érzem. Mégis mindenki megrémülne ha megtudnák mit hordozok magamban.


Ma megkérdezte a főnököm hogy vagyok. Én visszakérdeztem, hogy ezt pontosan hogy érti? Azt hiszem nem volt felkészülve erre a megnyilvánulásra. Valahogy az a standard dolog maradt meg az emberek tudatában, hogyha megkérdezik: hogy vagy? - rávágják, jól, és Te?
Nem tudnám azt mondani jól vagyok. Mert nem. Így most egyáltalán nem mindegy a kérdés mire irányul. Arra hogy most per pillanat hogy vagyok, vagy hogy általánosságban van-e bajom? Mert erre két eltérő válasz van. Ezért kitaláltam, hogy mostantól azt fogom mondani: " megvagyok, köszönöm" vagy hogy "most jól, köszönöm". Aztán majd meglátjuk...

Csak úgy

     

Várakozás

Július első hétvégéje. Lassan itt a szülinapom. Végre megünnepelhettem volna úgy ahogy akarom, azzal akivel akarom. De most úgy néz ki más programom lesz július közepén.
Nagyon meleg volt, kitaláltuk, hogy elmegyünk Balatonra előszülinapozni. Persze nem úgy mint régen, hanem jó sokszor, jó vastagon lekenve jó magas faktorú krémmel, jól elbújva az árnyékba. Sunny vagyok, életelemem a nap, ovodában is az volt a jelem. Tényleg! Imádom ahogy a nap megcsillan a víztükrön és mint száz csillag ragyog az arcomon. Miért veszik el tőlem?? A nap számomra legalább annyira hiányzik, mint a pizza, melegszendvics, lángos és túróstészta az étlapról; igazi tésztából, igazi lisztből, úgy mint régen. Ehelyett ehetem a kukoricakenyeret aminek sem az íze sem az állaga nem hasonlít kenyérhez.Talán ha nem tapasztaltam volna meg az "igazi" ízeket, nem hiányozna annyira.
Nem akarok mindenbe belenyugodni, nem akarok beteg lenni, olyan akarok lenni mint egy átlag ember! Átlag gondokkal. Mint egy megfázás. Na jó, lehet influenza is. Egyszer egy hét köhögés, láz. Hidegrázás. Betegszabadság. Amikor ha elmegyek dokihoz nem néz sajnálkozva, nem kivételezik, csak felír egy gyógyszert és hazaküld lábadozni.Nem tudom milyen lehet. Én ha orvoshoz megyek annak mindig rossz a vége. Sok korház és sok műtét. Olyan akarok lenni, mint egy egészséges ember egészségesen normális bajokkal!