Tapasz

Nehezen szántam rá magam erre a bejegyzésre, de hát hol legyek őszinte ha itt nem.
Az elmúlt pár napban sok pillanatban éreztem azt, hogy meg fogok halni.
Pár napja jött egy új fájdalom, bal gyomortájékon, ami nagyon éles volt, annyira, hogy kénytelen voltam tapaszt feltenni. Aki nem ismerné, ez egy morfiumtapasz, amiből van gyengébb, erősebb, de ez már igen erős fájdalomcsillapító. Már egyszer kellett használnom, kb. egy hónapja, ezért fel voltam készülve a következményekre. És mivel azt is túléltem, és utána javult az állapotom, reméltem, hogy ez nem egy lefelé ív, hanem egy hullámvölgy az immunterápia hatása miatt.
Szóval a morfiumtapszt fel kell helyezni a testfelületre, olyan mint a nikotintapasz (bár még olyat nem láttam), átlátszó, kicsi. Több óra kell mire felszívódik a hatóanyag és kifejti a hatását, de egy tapasz három napig fent lehet. Én mindig egy nap után leszedtem. Jótékony hatása annyi, hogy elmúlik a fájdalom, és lehet aludni éjjel végre. A negatívumai: hányás, étvágytalanság, szédülés, gyengeség..Szóval teljesen legyengíti a szervezetet, ami egy ördögi kör. Fogytam megint egy kg-ot.
Na de nem innen jött a halálfélelem. Valahogy annyira rosszul éreztem magam, a mindeddig felsoroltakon kívül lázam lett, a pulzusom az egekben, és alig tudtam az ágyból felkelni. Az ajtóbol kivettem a kulcsot, és a hátitáskámban összekészítve a cuccaim feküdtem le felkészülve mindenre.
Ez két éjszakán át tartott. A nappalokat átaludtam, szinte fel sem keltem. Ami érdekes volt, hogy miután leszedtem a tapaszt, nem kellett fájdalomcsillapító. Nem olyan fájalom jelentkezett már mint előtte, vagy a nagyon éles, erős fájdalom hanem csak kisebb, de annál zavaróbb tompa, fájdalom. A második nap éjjel vizesruhával hűtöttem magam, apró kortyokban ittam vizet, hogy ki ne száradjak, mert enni még mindig nem tudtam és fogalmam sem volt hogyan tovább. Amit megfigyeltem, hogy már háromszor volt a kezelések után egy héttel, hogy teljesen kikészültem (eddig ez a legdurvább), és azután éjjel mindig annyit izzadtam, hogy a pizsamám tiszta víz volt. Tetőtől talpig. Mikor felébredtem, nem éreztem, hogy melegem vagy lázam lenne, egyszerűen dőlt belőlem a víz.
Most már fel tudok kelni, meg tudtam írni ezt a blogot is, és erősebbnek érzem magam. Nem mondom, hogy minden rendben, mert még pl. enni mindig nem tudok, csak remélem, hogy a hullámvölgy legalsó pontján már túl vagyok.

Kvazimodo

Nőtt pár hete egy púp a hátamon a nyakamnál. Most olyan vagyok, mint Kvazimodo.

Valahogy így nézhetek ki:

Na jó, kicsit túlzok...., na jó, nagyon, de hát muszáj az ilyen dolgokat viccel elütni, mert különben belebolondulna az ember.
A dokinőmnek mutattam, mit szereztem. Azt mondta megszúrnánk egy vékony tűvel, hogy kiderüljön mi az. Mondtam, hogy nem. "Miért nem akarja? Fél a tűtől?"- kérdezte. "Nagyon vékony tű!"
Na igen, ezt már hallottam, pár hónapja egyszer, mikor belementem egy mintavételbe, és egy kb 30cm-es szivattyúval közelítettek felém. Na, és most tényleg nem túlzok. Majdnem el is ájultam, pedig én ilyeneket csak végső esetben csinálok. Meg amikor vért vesznek...
Szóval úgy döntöttem felesleges bárminek kiderülnie. Úgysem lenne semmi eredménye, úgy értem, semmit nem tehetnénk vele. Várjuk a kezelés hatását, nem kapok most semmi mást. Mindezt teljes lelki nyugalommal kell várnom egészen a 6. hétig, mikor sor kerül a következő CT-re. De nem sürgetem az időt, és nem is akarom megállítani. Mindennek eljön a maga ideje. Akkor amikor kell.

Zsanett blogja

Tegnap rábukkantam erre a blogra, amit azonnal végigolvastam: http://azutokornak.blog.hu/

Elfogott egy furcsa érzés, kicsit más színben láttam a világot. A betegségem alatt sok sorstársra bukkantam, ismertem meg, és sajnos már túl soknak véget ért életük "blogja". Persze ilyenkor akaratlanul is felmerül -úgy vélem mindenkiben- hogy vajon meddig tart a saját élete? Vajon, ha tehetné, meg akarná tudni, tényleg szeretné-e azt tudni, hogy meddig él?

Aznap, mikor a legutolsó kezelést kaptam egy 37 éves lánnyal feküdtem bent, három kislánya várja haza. Melldaganatos májáttéttel, a lehetőségek egyre csökkennek számára is, pont akkor kapott egy rossz hírt. A férje ott ült mellette. Hihetetlen nyugalommal, és erővel nyugtázta és kezdte átgondolni, akkor hogyan tovább. A legtöbben erre azt mondanák: "én ezt nem tudnám csinálni", "beleőrülnék", vagy hasonlók, de aki volt beteg tudja milyen is ez. Minden egyes nappal egyre jobban megszokjuk és elfogadjuk (elviseljük) az esetleges orvosi beavatkozásokat, a fertőtlenítő szagát, tűszúrásokat, fájdalmat, és valahogy megtanulunk benne élni. Amikor pedig visszanézünk a tegnapra, vagy egy évvel azelőttre, büszkén nézünk a tükörbe, hogy ezt is megcsináltuk. Nincs kérdés, hogy megyünk-e tovább, csak annyi, hogy hogyan. Megyünk míg dobog a szív. A lány, mikor kérdezték arról is könnyen beszélt, hogy lehet meg fog halni. Hiszen ehhez a betegséghez ez is hozzátartozik. Persze lehet hogy elütik az embert, vagy szívinfarktust kap, de az gyors lefolyású, míg "ez" ott lebeg minden egyes nap minden egyes percében a szemünk előtt, hogy "hé, figyelj, most élj, mert ki tudja mit hoz a holnap!". És mi élünk, tesszük a dolgunkat, és örülünk.

Előjöhetnek különbségek akkor, ha például, tegyük fel beülök valahova egy ismerőssel, és kér egy colát, mire én vizet. Ő bort iszik, én zöld teát. Ő megjegyzi milyen száraz a sütemény, én azt kívánom bárcsak beleharaphatnék bűntudat nélkül. Ő pizzát eszik, én salátát. Neki nem tetszik a pincér, én azt látom, hogy csak fáradt. Ő panaszkodik, hogy elhízott, én azért vagyok hálás, hogy visszanőtt a hajam. Ő a szemével "csak" dolgokat lát, én színeket, helyeket és helyzeteket, nagyítóval, lassítva, mindenen elcsodálkozva újra és újra. Ő nem tudja melyik téli kabátot vegye meg leárazva, én meg se nézem, mert messze van a tél. Ő panaszkodik hogy pár napja hasogat a feje, nekem már hónapok óta leszakad a derekam. Én úgy megyek el otthonról, hogy megpróbálok rendet hagyni, ha esetleg nem térnék vissza, ne szégyenkezzek miatta...És még folytathatnám. Persze ez nem panaszkodás! Kicsit úgy tűnik így visszaolvasva :) Ezek apró élethelyzetek, amiken el szoktam mosolyodni, mert pont ekkor nyílik ki a szemem, dobban meg a szívem, és láthatom milyen erős vagyok. De ezzel nem csak én vagyok így. Azért jó más hasonló dolgokat átélt emberekkel beszélgetni, mert kiderül, amiket gondolok, nem is olyan furcsák. Mindenki például egy idő után elkezd mással is foglalkozni mint a betegsége, apró-cseprő, kicsinek tűnő hétköznapi dolgokkal. Ami "hétköznapivá" teszi. Amin néha szintén elmosolyodok. Mindenki átéli ugyanazokat a katarzisokat, és ugyanazokra a dolgokra készül fel lelkileg. Ami nem egyenlő a lemondással.  Cseppet sem...