S-nek hívom a sugárkezelést és K-nak a kemoterápiát, mert kimondva félelmetesek, rövidítve viszont bármi lehet. S mint süti, séta, suli, s-zeretlek. K mint ...k-val nincs sok szép szó. Hmm, csak a krumpli és a káposzta jutott eszembe, meg a kedd.
Lassan túl leszek egy heti S adagon, és már csak 3 hét van hátra (félig legyen teli a pohár- az hogy még 3 hét van hátra rossz hozzáállás). Még nem piros a bőröm, és nem is fáj. Bepantennel kell kennem, este fürdés után vékonyan, minden nap. És a dezodort elfelejteni, hintőport használok. Szóval van vele macera, de nem vészes. Mivel mindig ugyanabban az időpontban járok már ismerem a társaimat, akik ugyanabban az időpontban jönnek mint én, ugyanoda fekszenek fel mint én, és ugyanazt érzik mint én. Lehet betegebbek, lehet nem. Nem tudjuk egymásról csak azt, most társak vagyunk akik egy célért küzdenek.
Ha Á-val el akarjuk viccelni a dolgokat, és rápillant a berajzolt x-eimre, azt mondjuk én vagyok az X, az x-factórból. Tele vagyok rajzolva, körbe-körbe, és ha már kopik, szólok erősítsék meg. Odafigyelnek arra, hogy megfelelő körülmények között várjunk, a váró szépen kialakított virágokkal teli, megy a tv és zene is szokott lenni. A várakozás pedig nem haladja meg a 15 percet. Ami kiborít az a városon való áthaladás ami nem kevesebb mint 45 perc csak oda, és 30 perc haza. Ez az idő normál esetben és nem dugóban ülve 20 percet tenne ki.
K-ra kedden fogok menni. Ez lesz a második és egyben az utolsó alkalom. Tartok tőle, mert a múltkori alkalom sem telt el könnyek nélkül. Pont most hivott az osztályról egy nővérke, hogy akkor kedd, ugye nem felejtettem el? Én meg hogy: „lehet ezt elfelejteni?” Azért megköszöntem, hogy szólt. Az ágyam biztosítva, bár mondtam neki, hogy a dokim szerint nem kell bent maradnom éjszakára. Másnap dolgozni kell jönni, és Á is otthon vár. Reméljük nem lesz baj. Munkába azért megyek be, mert ugyan nem lenne muszáj és a körzeti orvos azt mondta, csak odacsörgök és már ki is irnak, bármennyi időre (ez a betegség hallatán ilyesfajta akadályok már nem léteznek). De én nem akarok szabadságon lenni. Nem jó egyedül, nem jó túl sokat gondolkodni, kell a testemnek és a lelkemnek is az, hogy elfoglaljam magam, mozogjak, dolgozzak, éljem az életem ahogy eddig.
Voltam pár napja vérvételen, amiből látni fogjuk, hogy károsította-e a véremet, vagy májamat a K. Remélem nem. Bár pár napja gyengébb vagyok, úgy kell érteni, hogy többet aludnék és feküdnék, de betegnek nem érzem magam. Néha meg-megszédülök, az kicsit fura, de sem az életkedvem nem változott (ingadozik ahogy eddigJ) sem a súlyom nem csökkent, jó az étvágyam (a néha előtörő hányingeren kivül, de nem vészes, régen is érzékeny voltam szagokra).
A múltkori kezelésnél nagyon nagyon fájt ahogy az infuziót kaptam, a karom alig bírta a beléáramló anyagot, azt hittem leesik. És ugye kétszer is megszúrnak, egyszer reggel egy normál vérvétel, és délután az infúzió. Szerintem már csak ezután fogok írni, kicsit félek, hogy ez a második lökés (5napi adagot kapok meg egy napon) mennyire lesz hatással a szervezetemre. Még 3 hét és ezeken túl leszek!
Aztán jöhet a következő lépés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése