A kezelések

Olyan mintha vidámparkba készülnék és fel kellene ülnöm egy nagy, jobbra-balra fel-le forgó hatalmas gépre amit nem tudok irányítani, a lábam nincs a talajon, forgok ide-oda és a szívem a nyakamban dobog. Nincs uralmam a testem felett, más kezeli, én meg csak ülök és várom, hogy kiforogja magát és vége legyen. Nem szeretem a vidámparkokat. Valószínűleg ugyanazen szempontok miatt a repülést sem. Úgy érzem olyanok mint az utókezelések. Nem tudom mi vár rám, nem tudom irányítani az eseményeket, és ez bosszant.

És félek. Elkezdtem rettegni, és írni sem tudok róla. Minden akkor kezdődött amikor interneteztem egy kicsit egyik este és előjött pár cikk ebben a a témában. Ezennel igérem, hogy soha-soha többé nem fogok cikkeket olvasni, csak az egészséges táplálkozásról. És gyógyult emberekről.

Basszus, 29 vagyok, mindjárt 30. Kérdem én, nemhogy most kellene legboldogabb napjaimat élnem? Fiatalság, egészség, sport, család gyerekek, stb. Én meg azon imátkozom élhessek még ugyanennyit. Torz világ.

És hiába vizsgálódom, figyelek, nincs igazság. Annyi igazságtalan dolog van az életben, és nem úgy van, mit a mesékben, hogy a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig a jutalmát. Ebben a való világban senki sem lehet biztos benne mi lesz vele..senki.

Holnap megyek kemoterápiára, és már maga a szó is megijeszt, függetlenül attól, hogy volt időm felkészülni rá. Függetlenül attól, hogy a doki megesküdött nem lesz semmi bajom, meg se fogom érezni. Nem is attól félek megérzem-e... 2 kemo, pár sugárkezelés és fél év interferon injekció a hasban még nem a világ. Értem én, kibírom, megcsinálom, de mi van ha később visszajön? Most már örökre azt figyeljem mikor jön megint? Ez olyan mint a felfázás, az allergia, és a többi? Elmúlik aztán ki tudja mikor üti fel a fejét újra?

Próbálok távolra nézni, mondjuk májusra, mikor már elvileg túl leszek az egészen, ha nem jön közbe semmi. Azt látom újra tavasz lesz, majd nyár, kirándulás, jó idő. De most már valahogy ott a félelem: „biztos sikerülni fog?”. Biztos minden jó lesz és rendben lesz?

Miért én?

Mert kiskoromban sokat napoztam?

Vagy mert nem ettem egészségesen?

Vagy mert voltak rákos felmenőim?

Vagy mert szőke vagyok?

Vagy mert ... nem volt jó a doktori vélemény a legelején mikor még ez elkerülhető lett volna?
Ha nem kerülök fel Pestre, hanem otthon maradok és egy nyugodt, de annál unalmasabb életet élek, vajon mindent megváltoztat?

Valahogy elkerülhető lett volna egyáltalán ez az egész??!

Láttam egyszer egy filmet egy nőröl, aki az esőben kint várja a taxit egy színházi előadás után. A film bemutatta, milyen élete lett, mikor elment az első férfival aki felajánlotta a segítségét, és milyen lett volna ha a taxit választja. Ha a másodikat választja sokkal boldogabb élete lett volna.
Ennyire hatással vannak ránk, hogy döntünk? Tehát én rosszul döntöttem valahol, valamikor, és ezért haladok ezen az úton? Vissza kerülhetek még a jó útra? Vagy már azon vagyok??

Tudom, az idő mindent megold, "what will be will be", és a többi bölcs dolog. Csak sajnos tudom, ami rajtam múlik egyedül az, hogy megteszek mindent, hogy túléljem, és majd elkerüljem ezt az egészet.Az a sok "többi" viszont már nem rajtam múlik...

irány a hullámvasút...