Holnap talán meglesz a szövettan eredmény, ami ugyan nekem nem fog sokat mondani, de mégis megváltoztathatja a hangulatom, így inkább most írok az elmúlt napokról.
Kórház utáni napjaim pihenéssel teltek, de pár nap után rám tört a depresszió (már túl vagyok rajta). Valami kirobbantotta, elszakadt a cérna, és csak folyt a könnyem 3 napig. Igazából nem is a betegség miatt, vagy mégis?? Nem is tudom, minden olyan kusza volt, nem ismertem magamra, és Á sem. Ha hozzám bújt az volt a baj, ha nem vett rólam tudomást, akkor meg az. És mások elől ezt a fájdalmat elrejteni kínszenvedés volt. Már vártam visszamenni dolgozni, ez az igazság. Ott legalább csinálom a dolgom, mint egy kis gép, nem tudnak semmiről, én pedig nem gondolkodom az életen túl sokat (régen is jellemző volt rám).
Nem mintha sokan kerestek volna ez alatt a 2 hét alatt, de ez annyira most nem döntött le a lábamról. Végülis senki nem tudja mi volt velem. Csak azt mondták lefogytam (pedig szerintem nem is, és főleg nem hasról). Egyik kollégám viccesen megjegyezte: „igazából kitaláltam miért fogytál le. Biztos megtámadott egy halálos kór és emésztette a tested”. Én meg csak nevettem. Belül pedig egy nagy felkiáltójel pattant ki a testemből. Láthatatlanul. Milyen érdekes, hogy ilyenekkel viccel az ember, mert annyira de annyira nem tartja valószínűnek annak az esélyét, hogy beletrafál!
Nem mondom, hogy ne szoktam volna gondolni a szövettanra, meg az eredményre, és hogy mi lesz, de viszonylag nagy lelki nyugalommal átfutok rajta ha eszembejut (kivéve az a pár nap mikor depim alatt egynél többször is eszembe jutott). Olyan fura, hogy még mindig nem vagyok túl a nehezén. Jó, persze, azt mondják, hogy "dee, dehogynem", dehát nem ők fognak kezelésre járni.
És kik azok az ők? Igen, valóban azt mondtam titokban tartom. Így a részemről csak a szüleim tudják, ahogy eddig is. A titok az szent. Á elmondta a munkahelyén, mert ha vinnie kell doktorhoz, akkor menni kell. Akinek volt párja, persze továbbadta. Az már 3 ember. Ott van még a legjobb haver és persze továbbmondás a párjának. És gondolom a szüleinek, és a többi és a többi. Ott vannak Á szülei, és azok akiknek kiöntik a lelküket..barátnő, ivó cimbora, templom, ki tudja... ők pedig már simán beszédtémává teszik, hiszen nem ismernek. Szóval, már mondhatom azt, hogy látatlanban rengeteg ember szisszent föl miattam, sajnálnak és gondolnak rám, ami nekem ugyan nem használ, de kedves leszek és innen küldök egy nagy ölelést, és üzenem: jól vagyok.
Nézve a képeidet, olyan furcsa, hogy mindez veled (is) történik.
VálaszTörlésA kajára figyelj oda, hogy legyen elég erőd, mert az most úgyis kell(eni fog), meg az amúgy is olyan, amit egyből észrevesznek az emberek és gondolom nem hiányzik, hogy minden második azt kérdezgesse, hogy jaj mi lett veled..?
Én anno szinte észre sem vettem, hogy annyi kiló lement rólam, amennyi, visszanézve pedig sokkot kapok. Ezt szerintem nem érzékeli annyira az ember.
Hm, aki számít az életedben akár csak rádgondolás szintjén is, annak a gondolata pozitívan hat rád és ők márpedig nem sajnálatot fognak neked küldeni, hanem kis szeretet-morzsákat, ami viszont gyógyító.
(Küldöm énis, habár csak egy idegen vagyok, de ezesetben ez mitsem számít. Ezer gondolat van még bennem erről, de nem taglalnám, nem vagyunk azonos típusok és lehet, hogy sok lenne számodra.)
Várom majd az eredményről a beszámolót és hogy hogyan, merre tovább!
n.
Köszi Nati!
VálaszTörlésOlyan fura, hogy mindenkivel megeshet..., ahogy te is írtad anno..megyünk az utcán, nézzük az embereket, és nem tudjuk mi lakozik bennük,azt hisszük boldogok/egészségesek testileg-lelkileg, pedig lehet, hogy nagy gond/betegség/kétség/félelem van bennük.
Ezért próbálok mindenkire rámosolyogni amikor csak tehetem, mert olyan jó érzés ha visszamosolyognak! Ölelés a távolba: Sunny