Ahogy kezdődött

Május 7: azzal kelek, hogy valami van a hónaljamban. Kis valami aminek nem kellene ott lennie.Nem igazán szeretem a kis valamiket, azok mindig csak bajt hoznak az emberre.

Május 10: szép pillanat: megbeszéljük a barátommal (legyen: Á.) hogy együtt lakunk. Megemlítem neki, hogy ha 1 héten belül nem múlik ez az izé, elmegyünk dokihoz.

Május 15-19: Kezdek pánikba esni a csomó miatt. Valahogy érzem, hogy baj lesz belőle. Ő hipohondernek néz, amit elnézek neki mivel az utóbbi években tényleg az vagyok. És úgy is viselkedem.Nem csoda, 28 évesen hétszer feküdtem kés alatt. Kétszer ciszta miatt, a többi anyajegy. Rossz a szemem, lisztérzékeny vagyok, és ahogy öregszem úgy gyűlnek a különböző orvostól szerzett leleteim száma.

Máj 21- 27 rossz kedvem van, összeveszek mindenkivel, nincs kedvem semmihez és senkihez. Igy telik el a hét. Hogy miért nem megyek dokihoz, már nem tudom. Biztos mert nincs kedvem.

Máj. 29 Sebészet. Rendes a doki, megvizsgálja  a mellem és a csomót. Azt mondja elég hátul van és úgy tűnik az őrszem nyirokcsomó is érintett. Nem is tudtam, hogy ilyen létezik, de utánanézek neten, lehet jobb lett volna ha nem teszem. UH-re és biopsziára ír beutalót. Akkor majdnem lehanyatlok a székről. Tehát rosszat sejt, nem küld haza mint sok más embert hogy majd elmúlik, gyulladás. Nem örülök.

Egy hét azzal telik, hogy azt kajtatom kihez kell menni, alig akarnak fogadni a Honvéd kórházban, mert nem vagyok katonai rokon. De mondom ide adták a beutalót, csak tudja az orvos, hogy miért? Sajnos időpontot nem sikerül szereznem csak UH-ra.

Jún 3-9 nyaralás barátokkal. A hónaljamban még mindig megvan a csomó, hogy nagyobb-e? Lehet. Az biztos hogy fájdogál. Olyan mintha egy tampon lenne ott és nem tudnám normálisan letenni a kezem. Kiélvezem a nyarat mert rosszat sejtek.

Jún 12: UH. A doktor arca komor, nem mondja hogy "menjen haza ez csak gyulladás". Sőt, ezt le is irja a papirra. Javasolja a biopsziát. Ez baj.

Jún 13: Á.-nak sikerül időpontot kérnie biopsziára, igy most az következik. Az arcom hófehér ahogy ott várakozok előtte. Már nem a fájdalomtól félek, hanem az eredménytől. A doktornő ezt látja, kedves, megértő. Ezeken a szinteken már mindenki az lesz, ezt már megfigyeltem.

Jún 21: a vizsgálat nem sikerült, nem kaptak elegendő vizsgálnivaló anyagot, igy most UH biopsziára megyek, amiben az a különbség, hogy UH-al rásegítenek hol szúrjanak. Két doktornő és két asszisztens, felém tornyosulnak, ahogy megszúrnak – kétszer, mind rám mered, majd a nyirokcsomóimra, és nem vidám az arcuk. Pedig legalább ők mondhatnák,  hogy nem lesz semmi baj!

Jún 25: Már pénteken hivtak, hogy megvan az eredmény mehetek hétfőn. Á. azt mondta tuti nincs baj (Ő végig ezt mondogatja –bátorít) mert akkor mondták volna hogy azonnal menjek be. Mondom nem feltünő hogy jövő hét végére igérik, előrerakják az enyémet és hétfőre behívnak péntek délben?

Most abban reménykedem tényleg neki lesz igaza, és csak túlmisztifikálom..de nekem valahogy 10% hogy ok lesz minden és 90% hogy valami nem okés..

Jún 21: teljes pánik és depresszió. Már többször volt ebben a pár napban, hogy elsírom magam, de most kijött, nincs mese, szabadon engedem a bánatom. Végiggondoltam, mi lesz ha rossz vége lesz. Vége az álmomnak a boldog életre! És most nem is a halálról és a küzdésről beszélek, hanem a végre jól összeállított, és elképzeld 3-5 éves tervem sutba dőléséről. Pedig már olyan közel voltam a boldogsághoz! Voltam már boldog régen egy pár évig, aztán nagyon nagyon szomorú évekig, majd újra minden a helyére került, de nem több mint egy éve. Ez persze Á. megjelenésével volt nagy mértékben összefüggésben.

Szomorúságom csak nőttön nőtt, Á. pedig vigasztalt, igy nekiláttunk kibontani egy üveg alkoholt. Csak jöttek a miértek, és a hogyanok, és hogy ez milyen igazságtalanság, mert én ezt nem érdemlem meg, Ő pedig hogy ne gondoljak semmi rosszra! Végül a sírás elcsendesült és elaludtunk egymás karjában.

Jún 22-23 hétvége: Kiélvezem a hétvégét,  nem gondolok semmi rosszra. Olyanokkal vagyok akiket szeretek és már egész jól megy kizárni a bajokat ha épp nincs ideje a félelemnek. Erősnek érzem magam, és arra gondolok, ha baj is lesz, ők erőt adnak, és velük lehetek akkor is ha nem lesz könnyű.

Jún 25, 8:00 Először az volt a tervem, hogy el sem megyek a leletért hanem örökre eltünök. De ez olyan gyerekes lett volna. Úgy is tudják a cimem.. Igy bementem és megkérdeztem pár oda várót, hogy vannak-e bent. Egy úr mondta, hogy vannak. –nyomd meg a csengőt aztán fuss el!- viccelődött. Minden vágyam lett volna ezt tenni. De csak álltam és tudtam, hogy muszáj eljönnie ennek a pillanatnak, ha akarom ha nem, el fog jönni és onnantól csak a gyógyulásra koncentrálhatok. Akármi is lesz. Megmondom őszintén nem számitottam sok jóra, bár imátkoztam és megpróbáltam eltüntetni a gonosz sejteket a testemből a hitem és az erőm segitségével.

Vajon ha az ember megtudja hogy daganatos beteg bemegy utána dolgozni? És tud nevetni? És úgy viselkedni mint előző nap, mikor még nem tudott semmit? Az élet megy tovább nincs mese, történnek jók és rosszak, nem állhatunk meg és csinálhatunk mást mint eddig! Menni kell és csinálni kell. Most igy érzek. Dolgozom, a többiek nem tudnak semmit, ahogy a járókelők sem, és a postás, a boltban az előreturakodó emberek, vagy az öreg nénik akik panaszkodnak, hogy ez fáj az fáj, „de Te ezt még nem tudhatod”!

Jun 25 este: itt az idő, el kell mondjam Á.-nak mi az igazság. Még a melanómát sem tudja, mert amikor találkoztunk valahogy nem ez az első amit elmond az ember, meg mondom, olyan mintha meg sem történt volna. Soha.

Nem tudtam belekezdeni. Találgatott. Gyulladás? Zsirmirigy? Akkor? Mondtam, hogy rossz sejtek. Milyen rossz sejtek? Csúnya sejtek.Olyan mint a csillagjegyed? Igen, de az olyan csúnya szó –mondom, ne használjuk. Én sosem fogom használni. Gondold át mit akarsz tenni, mert nem lesz sétagalopp! –kértem, de ő hajthatatlan volt. Már akkor eldöntötte mikor először sírni látott emiatt, hogy mindig mellettem áll:

„...de nekem most semmi más feladatom sincs, mint Veled lenni, és Én, ott vagyok! Naná, hogy minden megy tovább mint eddig, utazgatunk, sétálgatunk, ide megyünk, odamegyünk, és közben szeretjük egymást, és eljön az nap mikor ez az egész csak egy múló emlék lesz, mert én nem hiszem, hanem tudom, hogy minden rendben lesz! Nincs min emésztenünk magunkat, túlleszünk rajta és kész!”