Dícséret

Arra gondoltam, hogy legyen egy kis vidám téma is ezen az oldalon, veszem a bátorságot, és összeírom milyen vagyok én. Kívülről. Ezekről az ember hajlamos megfeledkezni, vagy csak a negatív dolgokat nagyítja fel. Ez nem helyes. Lássuk, én ma hova is jutok:
Ha fentről lefelé indulok a testem megvizsgálásában, először rögtön a hajamat csodálom meg a tükörben. A hajam színe ...... Végülis mindegy, mert amit imádok benne az az, hogy van! Egészen kellemes az esése, és jó az illata, ide-oda dobálom, felkötöm, vagy leengedve hagyom. Szuper!
A következő a szemem. A szemem csodás színű, ezzel sírok, ezzel nevetek, és látom mindazt a sok-sok dolgot ami maga az élet! Mennyi sok információt fogad be, mennyi mindent ad nekem, csak az, hogy láthatok! Hány ezer ember nem lát csak itt Magyarországon! Nekik ez mind kimarad az életükből.
A szám arányos, van hogy kifestem, hol rózsaszínre, hol barnás árnyalatúra. Ezzel mondok ki sok ezer szót, ezzel fejezem ki a gondolataimat, amit érzek. Ezzel nevetek, kicsit idegesítően, de persze jólesően. Szeretlek - milyen szép szó...Valaki némán éli le az életét!
Az orrom krumpli, jófajta, egyedi, mint mindenkié. Lélegzem vele. Enélkül nem kapna a tüdőm oxigént, és nem is élhetnék. Egyszerű, de létfontosságú szerv. Az a minimum, hogy hálásak legyünk neki, ne méricskéljük, hibáztassuk, hogy néz ki! Nem? Hiszen én mivel mással tudnám meghálálni, hogy van nekem?
A testfelépítésem átlagos, helyén van minden, a kezeim, lábaim, ott van, ahol kell! Vékony vagyok, de régebben is az voltam. Régen azért, mert sokat sportoltam, vagy csak lift helyett gyalog mentem fel az emeletre, busz helyett lábbuszt használtam. Sok kicsi sokra megy. A fenekem, combom izmos volt az edzéseknek köszönhetően, büszkeséggel töltött el. Szerencsére még maradt a régi izomból itt-ott :) A lényeg, hogy tudok járni -hányan tolószékben ülve élik le életüket!! - a lábaim elvisznek rengeteg helyre, ahol aztán a szememmel látok, a fülemmel hallok és az orrommal beszívom az új illatokat. Milyen hálás is vagyok az én formás kis lábaimnak, amik elvittek száz és száz helyre életem során! Jöttek, ahova csak akartam menni. Velem voltak, nem adták fel, mégha fáradtan és izomlázzal is dőltek ágyba.
A lábujjaim viccesen ide-oda állnak, girbe-gurbán, de remek lehetőség a derűre ha róluk van szó.
Ennyi elég is mára. Fel is vidultam tőle. Szerintem érdemes mindenkinek hálát adnia azért amilye van, és gyerekeinek ezt a hozzáállást továbbítani. Régebben én sem tudtam ezt, de most már látom. Nem vagyunk átlagosak. Egyediek és különlegesek vagyunk!