Zsanett blogja

Tegnap rábukkantam erre a blogra, amit azonnal végigolvastam: http://azutokornak.blog.hu/

Elfogott egy furcsa érzés, kicsit más színben láttam a világot. A betegségem alatt sok sorstársra bukkantam, ismertem meg, és sajnos már túl soknak véget ért életük "blogja". Persze ilyenkor akaratlanul is felmerül -úgy vélem mindenkiben- hogy vajon meddig tart a saját élete? Vajon, ha tehetné, meg akarná tudni, tényleg szeretné-e azt tudni, hogy meddig él?

Aznap, mikor a legutolsó kezelést kaptam egy 37 éves lánnyal feküdtem bent, három kislánya várja haza. Melldaganatos májáttéttel, a lehetőségek egyre csökkennek számára is, pont akkor kapott egy rossz hírt. A férje ott ült mellette. Hihetetlen nyugalommal, és erővel nyugtázta és kezdte átgondolni, akkor hogyan tovább. A legtöbben erre azt mondanák: "én ezt nem tudnám csinálni", "beleőrülnék", vagy hasonlók, de aki volt beteg tudja milyen is ez. Minden egyes nappal egyre jobban megszokjuk és elfogadjuk (elviseljük) az esetleges orvosi beavatkozásokat, a fertőtlenítő szagát, tűszúrásokat, fájdalmat, és valahogy megtanulunk benne élni. Amikor pedig visszanézünk a tegnapra, vagy egy évvel azelőttre, büszkén nézünk a tükörbe, hogy ezt is megcsináltuk. Nincs kérdés, hogy megyünk-e tovább, csak annyi, hogy hogyan. Megyünk míg dobog a szív. A lány, mikor kérdezték arról is könnyen beszélt, hogy lehet meg fog halni. Hiszen ehhez a betegséghez ez is hozzátartozik. Persze lehet hogy elütik az embert, vagy szívinfarktust kap, de az gyors lefolyású, míg "ez" ott lebeg minden egyes nap minden egyes percében a szemünk előtt, hogy "hé, figyelj, most élj, mert ki tudja mit hoz a holnap!". És mi élünk, tesszük a dolgunkat, és örülünk.

Előjöhetnek különbségek akkor, ha például, tegyük fel beülök valahova egy ismerőssel, és kér egy colát, mire én vizet. Ő bort iszik, én zöld teát. Ő megjegyzi milyen száraz a sütemény, én azt kívánom bárcsak beleharaphatnék bűntudat nélkül. Ő pizzát eszik, én salátát. Neki nem tetszik a pincér, én azt látom, hogy csak fáradt. Ő panaszkodik, hogy elhízott, én azért vagyok hálás, hogy visszanőtt a hajam. Ő a szemével "csak" dolgokat lát, én színeket, helyeket és helyzeteket, nagyítóval, lassítva, mindenen elcsodálkozva újra és újra. Ő nem tudja melyik téli kabátot vegye meg leárazva, én meg se nézem, mert messze van a tél. Ő panaszkodik hogy pár napja hasogat a feje, nekem már hónapok óta leszakad a derekam. Én úgy megyek el otthonról, hogy megpróbálok rendet hagyni, ha esetleg nem térnék vissza, ne szégyenkezzek miatta...És még folytathatnám. Persze ez nem panaszkodás! Kicsit úgy tűnik így visszaolvasva :) Ezek apró élethelyzetek, amiken el szoktam mosolyodni, mert pont ekkor nyílik ki a szemem, dobban meg a szívem, és láthatom milyen erős vagyok. De ezzel nem csak én vagyok így. Azért jó más hasonló dolgokat átélt emberekkel beszélgetni, mert kiderül, amiket gondolok, nem is olyan furcsák. Mindenki például egy idő után elkezd mással is foglalkozni mint a betegsége, apró-cseprő, kicsinek tűnő hétköznapi dolgokkal. Ami "hétköznapivá" teszi. Amin néha szintén elmosolyodok. Mindenki átéli ugyanazokat a katarzisokat, és ugyanazokra a dolgokra készül fel lelkileg. Ami nem egyenlő a lemondással.  Cseppet sem...