Elégve
Elrévedni a múlt
emlékfoszlányain; mintha puha selyemfüggönyön keresztül látnám önnönmagam:
akkor látni engedem az elmúlt boldogságot; olyan mint volt, csodaszép,
szivárványszínű emberalak. Most rám néz, de nem ismer fel.
Visszanézni édesen keserű;
olyankor mezítláb haladok szerelmem édes csókja felé égő parázson át. Miként
jutok beljebb és beljebb szívem eldugott folyosói felé és nyitok egyre több
pókhálóval szőtt ajtót – tudatom múltba
vezető ajtóit - lobban fel lábam alatt a
parázs, s a kínt alig viselem.
Mégis, ahogy érzem a
fájdalom elnehezülő ólomkarjait csontos vállamon csen csókot számra a vágy és
visszafordulni nem tudok, már nem is akarok. Belekóstolni a szerelem édes
nedüjébe, újra átélni a gyönyört, egyé válni, egyé olvadni vele, lebegni, és tudni, úgy lengi át testem a boldogság,
biztonság, a nyugalom, és a hit; mintha ködben sétálnék, csak ez most
fényáradat, mindenhonnan jön, ad és én engedek, testem és lelkem
úgy szívja magába, mint gyermek az anyatejet.
Az éjszaka súlyosan
rámnehezül, csak érzem mert szemem csukva. Egyedül vagyok, kint sötétség honol,
de belül a szivárvány színeivel játszom. Így fekszem órákon át néma csöndben
képekkel a szememben, illatokkal az orromban , ízekkel a számban, érzelemmel a
szívemben, és ahogy lassan elcsitul felhevült testem égő máglyája, alszom el
egyszer csak átölelve kedvesem.
S miként nyílnak szemeim a
reggeli fényre pukkannak a gondolat-és reménybuborékok százezer gyöngyszemmé és
válnak fehér hamuvá szívem sebhelyén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése