Mostanában foglalkoztat a halál gondolata. Nem feltétlen depressziós hangulatban, egyszerűen mint fogalom, tény, út. Ahova mindenki tart, mégha a cél nem is az.
Gondolkodom azon vajon mit tennék utolsó hónapjaimban a Földön. Vajon minden időmet utazással tölteném? Vagy a szeretteimmel? Vagy egyedül elvonulva mindenkitől? Erre csak akkor fogok rájönni, amikor már a kérdés nem kérdés, hanem kijelentés. Mindig is időhiánnyal küzdöttem. Akkor voltam "szabad" ha időm volt mint a tenger. És még akkor is volt, hogy siettem, mert féltem nem leszek kész időben...Mi lenne akkor ha tudnám, az időm véges? Hogy dolgoznám fel, kapkodnék-e, vagy tudnám mit kell tennem? Tudom, hogy eltervezni nem lehet, legalábbis nem hiszem, hogy készen lennék rá.
Néha csak azzal telnek el órák, hogy ülök a kertemben, és nézek fel az égre, nézem a felhőket, virágokat, madarakat. És akkor nyugodt vagyok. Nem sajnálom erre az időt.
Sajnálnám viszont, hogy nem tudtam nagy dolgokat véghezvinni az életben. Már arról lemondtam, hogy hős legyek. A hősök általában mindig mártírok, és a mártírok korán meghalnak, szerelmi bánatban, háborúban, másokért feláldozva magukat. Én mégis szívesen hagynék magam után valami maradandót. De nem vagyok kiemelkedő semmiben.
Egyedül egy gyerek tűnik úgy, hogy megadná azt, hogy maradjon a világon valami belőlem. Kérdés, hogyha lehetne, akkor is képes lennék olyan önző lépésre, hogy e világra szüljek valakit. Mert ez a világ nekem nem tűnik olyan helynek, ahol szívesen hagynám őt. És egyre inkább nem az... még egy véres filmet sem vagyok képes végignézni. Fáj, hogy a világ maga is ilyen, és az nem film. Szeretem a buborékom, amiben próbálok élni. Kizárok minden negatív dolgot, a kiabálást, agressziót, csalást, fájdalmat -nem akarok róluk tudni. Helyes-e ilyen nem valós képben élni, nem tudom.
Minap láttam egy filmet. Arról szólt, hogy a régi világot eltörölték, és helyette, egy teljesen új, szabályokkal telit hoztak létre. A címe az volt: az emlékek őre. Az új világban mindenki egyenlő volt, nem voltak gazdagok, szegények, nem volt irigység, gyilkolás, és kapzsiság. Nem is tudták mi az. Mint ahogy azt sem, mi az a szeretet. Az érzelmeket teljesen kizárták, így mindenki egy nagy egységben élt egymással. Feltettem magamnak azt a kérdést, melyik a jobb. Egy monoton, érzelmek nélküli élet vagy egy sok fenttel és lenttel tarkított? Régen egyértelműen elitéltem azokat, akik egy monoton életet élnek. Akiknek nincs izgalom az életükben, azt hiszik hogy boldogok, pedig csak nem élik meg az életet ahhoz, hogy lássák, milyen sok minden van még a világban, Viszont, hogy nem élik meg, nem is hiányzik nekik sok minden. Ami nem hiányzik nem fáj. Már irigylem őket. És az érzelmek nélküli monoton világot választanám, ahol mindenki egyenlő és testvériség uralkodik. Nem akarnék mást, vagy többet mint ami jutott. Nem is hiányozna, mert nem tudnám mi az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése