Lassan öt éve lesz annak, hogy leszedték azt az anyajegyet, ami mindent megváltoztatott.
Nagyjából ezen a napon három éve volt, mikor egyik este odanyúltam a hónaljamhoz, és valami olyat éreztem, amit tudtam, hogy nem jó. Persze reménykedtem, és hittem, hogy nincs köze a melanómához, sőt, talán bele sem gondoltam igazán, gyulladásra, más betegségre gondoltam, hiszen azt mondták, ezzel vége, nem lesz semmi bajom. De miután egyre több helyről visszaigazolódott a félelmem, még a mai napig emlékszem arra a helyre, érzésre, ami akkor ért, mikor tudatosodott bennem mindez. Bár nem tudtam a következményeket, fiatal agyammal még csak a közelében sem jártam ahhoz, mi vár rám, de annyit tudtam, nem jó felé haladok. Ekkor kezdtem írni ezt a blogot, mellyel célom az volt, hogy hasonló betegségben szenvedőknek segítsek azzal, hogy leírom milyen kezeléseken, érzéseken, fájdalmakon megyek keresztül. Azóta egyszer sem olvastam vissza mit írtam. Valószínűleg én is meglepődnék dolgokon, lenne olyan amit már el is felejtettem, vagy amit már teljesen máshogy látok/gondolok. Akkor még nem gondoltam, hogy ilyen hosszúra nyúlik. A blogom egy hagyaték, ami belőlem egy kis darabka. Senki sem tud róla, mégis mindenki olvassa.
Most, hogy gondolatamban végigveszem a legnagyobb állomásokat, távolinak, és hihetetlennek tűnnek.
A műtét, altatás, majd lábadozás. A karomat fél évig nem tudtam felemelni, érzéketlen része és az alig látszó heg még a mai napig emlékeztet rá.
Az interferon kezelés, ami tönkre tette a magánéletem, a depresszió és kilátástalanság érzése töltötte be mindennapjaim. A heti három bőr alá szúrás csak hab volt a tortán.
A távoli áttétek hirtelen megjelenése. Talán akkor érintett meg először a halál közelsége.
A gyógyszer, ami időt adott, és gyors javulást, ára fájdalmas mellékhatások. Az izületeim és ödémám miatt alig tudtam járni, a fényérzékenységem miatt többször leégtem, hólyagosra. A hajam fele kihullott.
Mikor megszűnt a hatása, a tudat, hogy már nem sok lehetséges gyógymód áll a rendelkezésre, amit még nem próbáltam és próbálhatok. Annak a megélése, hogy ha elfogy a lehetőség fel kell készülni mindenre. Elfogadás. Harc. Remény.
És végül, a folyamatos fájdalom kialakulása, ami gyógyszerekkel sem igazán tökéletes, azaz befolyásolja az egész napomat, éjszakámat, gondolataimat.
Ez a rövid történetem eddig dióhéjban. Erre az időszakra viszont nem úgy igyekszem visszaemlékezni, mint szenvedéseim évei, hanem inkább, mint fejlődés, kitartás, erő. A szép dolgokra próbálok fókuszáni, mert abból is volt bőven, és azokért a pillanatokért érdemes csinálni és küzdeni, meg persze a szebb és jobb jövőért! A magam sajnáltatására már nem szánok időt.
Ez alatt az idő alatt elmondhatom, hogy más ember lettem. Tényleg igaz, hogy még ha tudod is a hibáid, gyengeségeid, csak akkor fogsz/ akarsz teljes szívvel változtatni, ha megcsap a betegség/ halál szele. Furcsa. De sajnos ez jellemző emberi tulajdonság. Ezért nem is mondhatom másoknak, hogy tedd ezt tedd azt, mert én megjártam. Én is csak akkor voltam képes változni, mikor már megvolt a baj. A változásokért hálát és büszkeséget érzek! Örömmel tölt el az a tudat, hogy fejlődhettem, saját magam szemében jobb ember lettem. Kár hogy ehhez ennek kellett hozzá történnie...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése