Ne azért imátkozzam, hogy óva legyek a veszélyektől, hanem hogy félelem nélkül nézhessek szembe velük.

Ne azért könyörögjek, hogy enyhüljenek fájdalmaim, hanem, hogy legyen erőm legyőzni őket.

Ne keressek szövetségeseket az élet csataterén, hanem saját erőmre támaszkodjam.

Ne sóvárogjak szorongó félelemmel menekvésért, hanem bírjam türelemmel, míg elnyerem szabadságomat.

Had ne legyek gyáva,

aki csak sikereiben figyelmez kegyelmedre, 

de fogd a kezem bukásomban is.

Rabindranath Tagore

UNDO

Mostanában teljesen rá vagyok kattanva egy játékra, kikapcsol. A neve pasziánsz, szerintem mindenki ismeri. Nincs sok logika benne, inkább szerencse milyen sorrendben jönnek a lapok. Ha egy kicsit a sorok mögé nézünk rájöhetünk, hogy az élet is tele van lapokkal..

Van, amikor sehogy sem tudok a végéig eljutni, valahogy nem úgy jönnek a lapok. A játék elején sosem tudom, hogy az a forduló hogyan végződik. Lapok, amikből kiindulok, és vagy sikerrel fejezem be, vagy elbukom. Így hozták a lapok, el kell fogadni, hogy hiába próbálom, nem tudom felülírni a programot. Ennyi telik az erőmből. Vagy csak elcsesztem. Olyan is van!

Van, amikor rájövök, hogy ahova letettem egy lapot annál van jobb lehetőség is elhelyezni, olyankor visszalépek egyet- nyomok egy „undo”-t – és folytatom immár a másik lehetőséggel tovább, mert ez jobbnak/logikusabbnak tűnik.

Mostanában pedig egészen addig elmegyek, hogy ha két lehetőség van, választom az egyiket, játszom vele, és ha nem sikerül a végére jutni, nyomok sok-sok undo-t, és mikor megejelenik az a másik lehetőség, amit elszalasztottam végigjátszom azzal is.  "Mi lett volna ha" elven.

És közben dúdolom a „miért nincs két életem” című számot :D

A mai nap tanulsága:

 Élj úgy, hogy ne kelljen az undo gombot felhasználni! Leginkább azért se, mert az életben nincs ilyen gomb.

3 éves megemlékezés

Lassan öt éve lesz annak, hogy leszedték azt az anyajegyet, ami mindent megváltoztatott.
Nagyjából ezen a napon három éve volt, mikor egyik este odanyúltam a hónaljamhoz, és valami olyat éreztem, amit tudtam, hogy nem jó. Persze reménykedtem, és hittem, hogy nincs köze a melanómához, sőt, talán bele sem gondoltam igazán, gyulladásra, más betegségre gondoltam, hiszen azt mondták, ezzel vége, nem lesz semmi bajom. De miután egyre több helyről visszaigazolódott a félelmem, még a mai napig emlékszem arra a helyre, érzésre, ami akkor ért, mikor tudatosodott bennem mindez. Bár nem tudtam a következményeket, fiatal agyammal még csak a közelében sem jártam ahhoz, mi vár rám, de annyit tudtam, nem jó felé haladok. Ekkor kezdtem írni ezt a blogot, mellyel célom az volt, hogy hasonló betegségben szenvedőknek segítsek azzal, hogy leírom milyen kezeléseken, érzéseken, fájdalmakon megyek keresztül. Azóta egyszer sem olvastam vissza mit írtam. Valószínűleg én is meglepődnék dolgokon, lenne olyan amit már el is felejtettem, vagy amit már teljesen máshogy látok/gondolok. Akkor még nem gondoltam, hogy ilyen hosszúra nyúlik. A blogom egy hagyaték, ami belőlem egy kis darabka. Senki sem tud róla, mégis mindenki olvassa.
Most, hogy gondolatamban végigveszem a legnagyobb állomásokat, távolinak, és hihetetlennek tűnnek. 
A műtét, altatás, majd lábadozás. A karomat fél évig nem tudtam felemelni, érzéketlen része és az alig látszó heg még a mai napig emlékeztet rá.
Az interferon kezelés, ami tönkre tette a magánéletem, a depresszió és kilátástalanság érzése töltötte be mindennapjaim. A heti  három bőr alá szúrás csak hab volt a tortán.
A távoli áttétek hirtelen megjelenése. Talán akkor érintett meg először a halál közelsége. 
A gyógyszer, ami időt adott, és gyors javulást, ára fájdalmas mellékhatások. Az izületeim és ödémám miatt alig tudtam járni, a fényérzékenységem miatt többször leégtem, hólyagosra. A hajam fele kihullott. 
Mikor megszűnt a hatása, a tudat, hogy már nem sok lehetséges gyógymód áll a rendelkezésre, amit még nem próbáltam és próbálhatok. Annak a megélése, hogy ha elfogy a lehetőség fel kell készülni mindenre. Elfogadás. Harc. Remény.
És végül, a folyamatos fájdalom kialakulása, ami gyógyszerekkel sem igazán tökéletes, azaz befolyásolja az egész napomat, éjszakámat, gondolataimat.
Ez a rövid történetem eddig dióhéjban. Erre az időszakra viszont nem úgy igyekszem visszaemlékezni, mint szenvedéseim évei, hanem inkább, mint fejlődés, kitartás, erő. A szép dolgokra próbálok fókuszáni, mert abból is volt bőven, és azokért a pillanatokért érdemes csinálni és küzdeni, meg persze a szebb és jobb jövőért! A magam sajnáltatására már nem szánok időt.
Ez alatt az idő alatt elmondhatom, hogy más ember lettem. Tényleg igaz, hogy még ha tudod is a hibáid, gyengeségeid, csak akkor fogsz/ akarsz teljes szívvel változtatni, ha megcsap a betegség/ halál szele. Furcsa. De sajnos ez jellemző emberi tulajdonság. Ezért nem is mondhatom másoknak, hogy tedd ezt tedd azt, mert én megjártam. Én is csak akkor voltam képes változni, mikor már megvolt a baj. A változásokért hálát és büszkeséget érzek! Örömmel tölt el az a tudat, hogy fejlődhettem, saját magam szemében jobb ember lettem. Kár hogy ehhez ennek kellett hozzá történnie...

PD-1 avagy Keytruda (pembrolizumab) - egy új remény lehet

Link:

Az FDA regisztrálta a Merck PD-gátló immunbiológiai terápiáját melanóma ellen

Új melanoma gyógyszer

Mik voltak 2014 legjelentősebb új gyógyszerei?