"A válság az új életerő forrása"

Sokat tanultam az elmúlt években. A betegségről és magamról is.

Változtam, és örülök ezeknek a változásoknak, ez az egyetlen jó dolog ebben a rémtörténetben.

Apró dolgok, de mindegyik segített jobb emberré válni, ahhoz közelivé aki mindig is vágytam lenni.

Megtanultam mi a türelem. Milyen az igazi várakozás. Milyen azt mondani nem bírom, majd felállni és folytatni. Megtanultam magam szeretni. Nem görcsösen változni, hanem elfogadni olyannak amilyen vagyok, a hibáimmal. Megtanultam másokat tisztelni. Küzdeni. Remélni. A mának élni. És kicsit a jövőnek is. Elfogadni dolgokat, együtt élni velük. Nem apró dolgokon kiakadni. 

Ültünk anyukámmal valahol és jött egy férfi, az arca csupa seb. Anya azt mondta:

-látod milyen csúnya az arca, mégis boldog, családja van. Én azt mondtam: -bárcsak nekem is inkább ilyen sebem lenne.. Anya bólintott. Biztos vagyok benne, hogyha ezt a mostani betegséget nem éljük meg, és netalán úgy születek, sebbel az arcomon, az lett volna a legnagyobb baj, talán nem is bírtam volna feldolgozni könnyen. Ez a betegség rávilágított arra, hogy soha ne mond hogy "soha" és hogy mindig lehet rosszabb a "rossz"-nál.

Én ezt régen nem tudtam. El voltam foglalva a saját apró cseprő problémáimmal, semmi sem volt úgy jó ahogy, meg akartam felelni mindenkinek. Azok a dolgok jelenleg olyan picinek tűnnek, mint egy kis kenyérmorzsa. Akkoriban azonban nagyok voltak mint a sziklák.  Óriások, amiket nem tudtam arrébb görgetni..