Épp karácsonyi vásárlásból rohantam a metróhoz, és elkezdtem vadul keresni a bérletem. Nem volt persze a helyén, így roskadó kezemből a csomagokat, szatyrokat és csomagolópapirt a földre téve kétségbeesetten kutattam át minden zeg-zugot a táskámban. Tudtam, hogy elővettem már, így tudtam azt is, hogy meg fogom találni. Kérdés, hogy mikor...a női táskák rejtelmei..
Egyszer csak odalép hozzám egy helyes korombeli srác, kék szemekkel, és int, hogy menjek vele. A meglepetetés és kis paranoja ült ki az arcomra. Vajon mégis hogyan gondolja ezt? Megveszi nekem a jegyet, vagy meggyőzi az ellenőröket, hogy nekem igenis van jegyem csak a táska legalján?
Csak integet tovább, odalép, majd elmondja.
- Gyere, van bérletem, ezzel te is jöhetsz. -olvasom le a szájáról. Mert hangot nem ad ki. Megértettem. Vele mentem, mutatta az ellenőröknek, hogy én vagyok a "kisérője". A mozgólépcsőn lefelé "elmondta" hogy neki ingyen lehet utazni plussz egy fővel, és megkérdezte merre megyek, majd leolvasta a számról a választ. Ő nem arra ment, de eljött volna velem addig a megállóig, hogy ott se legyen semmi probléma. Ott állt mellettem, én meg hálás voltam, és kicsit zavart. Végül megtaláltam a keresett bérletem. Megmutattam büszkén. "Megvan"- lelkesedett, majd "mondta" hogy megy, és felszállt az ellentétes irányú metróra. Szívesen adtam volna neki egy ölelést.
Abban a pillanatban, mikor megláttuk egymást a metró aluljáróban, mindketten ugyanazt láttuk. Egy átlagos lányt, én egy átlagos fiút. Pedig mindkettőnknek van valami "más" az életében.
Hálás voltam neki, hogy segített nekem, és örülök, hogy vannak ilyen jó emberek.
Szükségünk van egymásra!
Ennél szebb reggelindító történetet kívánni sem lehetett volna. :-)
VálaszTörlés