Kérdés gyomorfájdalomról

A blogot kihasználva megkérdeznék valamit, hátha tudtok tanácsot adni:

Csütörtök este óta fáj a hasam. Nem tudom beazonosítani hol pontosan. Legtöbbször a gyomorszájamnál érzem, aztán görcsöl, majd ha megnyomom akkor a köldököm vonalában. Ha lejjebb megyek ott meg az injekció helye de az elhanyagolható. Futásnál is fáj, igy nem is nagyon mozgok, mintha a hasamban a dolgok összekuszálódtak volna. -Gondoltam rákérdezek hátha másnak is volt ilyen interferon közben és nem kell ezen idegeskednem míg bejutok a dokinőhöz egy hét múlva.

Lassan telnek a napok

Tegnap elővettem a maradék interferon dobozaimat és örömmel konstatáltam, hogy már csak két és fél doboz van hátra!! J Majd kiszámoltam az meddig tart és elszomorodtam kicsit, mivel június végéig még szúrnom kell L Aztán kitaláltam, hogy el kellene menni július elején kirándulni és megünnepelni, hogy végre vége! Szóval hullámoztam egy sort, megint.

Mondjuk ez a dátum még változhat mert június elején megyek a dokinőhöz, aki tehet bele egy X-csavart. És ugye biztos mennem kell CT-re megint, és ki tudja mi lesz, vac-vac, meg ilyenek.

Amúgy mostanában annyira nincs mélyen a hangulatom. Összeköthetném a pszihodokival, de szerintem csak szerencséje van, hogy jobb passzban talál. Érdekes beszélgetéseink vannak, a múltkor oda lyukadtunk ki, hogy miért nem próbálom magam elfogadni? Most ezen kell agyalnom, mi lenne ha elfogadnám magam? Vagy megmutatnám igazából milyen is vagyok..mert hogy őszintén bevalljam, kicsit tartok tőle, hogy nem vagyok elfogadható..azaz ha igazából és úgy tényleg megismer valaki, akkor megijed. És nem fog tudni elfogadni. Á azt mondja, hogy „elfogadlak te kis buta” és szeret minden tulajdonságommal együtt, de… hiszi a piszi! –Na, szóval látható, hogy itt van hova fejlődni J Teljesen kiadni magunkat a másiknak nem könnyű meló, kicsit para.

Örülök mindig a leveleknek amiket kapok, azok is fel szoktak dobni, jól esik és kész, még így is, hogy kicsit „anonymus” vagyok.

Voltam bulizni, és kirándulni is mostanában, jól sikerültek, az idő is nekem kedvezett. Azt a pár rossz gondolatot meg próbálom elhesegetni. Vannak hirtelen –rám nem jellemző –dühkitörések, de azokon viszonylag hamar túllendülök. Jó a kedvem, mert tudom, hogy elkezdődött a jó idős, kirándulós, lazulós időszak..bár a melóban sajnos eléggé elfáradok, és egyre több a baki, mert a figyelmem hamarabb lankad és összekeverek pár szót, feladatot, upsz.

Szóval ezek vannak, múlik az idő, telnek a napok, és bizakodom, hogy a dokinál most sem lesz semmi gond!

Szép napot Mindenkinek!

Sehogyse lét

Semmi újdonság! Nagyobb változás se lelkileg se fizikailag nem ért. Azaz nem vagyok jobban, de rosszabbul sem, akár nézhetném ezt pozitívan.

Sok minden bajom van mostanában, egyelőre birom, de feszül a cérna- feszül. Főleg így, hogy van egy kutyám, van egy melóhelyem, és van egy párom akivel normálisan kell(ene) viselkednem. De mindenélkül is elég nehéz az élet, ugye…

Amikor beadom a feront általában gyorsan elalszom (mostanában olyan fáradt vagyok...), majd ha felkelek hajnalban, megesik, hogy izomfájdalmam van, akkor nyűglődök és nyüszögök. Nehezen alszom vissza és van, hogy rémálmom van. Eddig sem aludtam jol, de ezen csak ront a feron. A munkában nagyjábol okés minden, néha megszédülök, vagy fáj a fejem, ja és a vállam ahol műtöttek folyamatosan fáj, hol itt hol ott. A karom egyre rosszabbul bírja, olyan mintha ínhüvelygyulladásom lenne, de szerintem nem az. Megemliteném még az emlékezetemet, pocsék! Olyan szinten kiesnek dolgok, hogy becsuktam-e az ablakot, ..nevek, szavak, stb.

Estefelé meg jön a hiszti, mert már gondolom elfáradok, és mindenen depi, sirás, idegeskedég, valamikor hangos szivdobogás, esetleg fejfájás. Néha nem, ezzel nem általánositok. Csak kiszámithatatlan.

Lassan megyek vissza kontrollra, előtte vérvétel, kíváncsi vagyok milyen lesz. Érdekes, hogy pajzsmirigy vizsgálat is kell, azt is lerontja? Meg a fehérvérsejteket? Nem értek hozzá.

Hétvégén voltunk bringázni, mondanom sem kell, hogy széllel szemben feladtam 500méter múlva. Vissza kellett fordúlni! Kicsit megsirattam milyen béna is vagyok, Á. vigasztalt és megemlékeztünk fénykoromra, mikor megismerkedtünk és alig ért utol a hídon felfelé úgy nyomtam neki. Azt mondja lesz ez még így, én meg megnyugodtam és lenyomtunk 18km-t végül. Lassan, de biztosan.

Járok pszichodokihoz, tök égő ilyet leírni, de ahogy hallottam más is járt ilyen helyzetben, így nem érzem, hogy gyenge lennék. Csak próbálok változtatni pár dolgon, és ehhez kell egy ember aki meghallgat. Mert egyelőre még nem sok mindent mond. Fog mondani hasznos dolgokat? Pl. hogy ezt és ezt tedd, ezt meg ne? Gondolom nem, mert nekem kell döntéseket hoznom. Ő csak rávezet. Na majd meglátjuk...

Problémák

Hol is kezdjem. Szörnyű napokat élek. Ne kérdezze senki miért, mert a válasz csak az lenne: nem tudom. És még hozzátenném, hogy remélem az interferon az oka mindennek. Amióta viszont elgyengültem, és az interferonra fogok mindent, meg sem próbálok ebből kitörni. Már ha egyáltalán lehet.

Két hete pár napig nem mentem be dolgozni. Reggel rámtört egy hisztiroham, csak sírtam, és azt mondogattam: „nem bírom” – és most először az egy év alatt, nem tettem a kötelességem, otthon maradtam. Megnyugodtam, pihentem, takarítottam, kikapcsoltam. Jó volt.

Most szabadságon voltam, 5 napig. Alig vártam, az utolsó órákban dudorásztam, annyira akartam ezt a pihit. Erre mire hazaértem a hangulatom leugrott a béka popója alá, és ha azt mondom, hogy néha sikerült pozitív irányba mozdítani ebben a pár napban, nem állok messze a valóságtól. 

Szerdán nem keltem ki az ágyból, a sötét szobában feküdtem, csendben, vártam, és nyűglődtem. Fájt mindenem, néha erősen dobogott a szívem. Pedig kint száz ágra sütött a nap, és a kedvenc elfoglaltságom lett volna a program: túrázás. Végül egy igéret miatt másztam ki az ágyból. Persze utána jobb lett, csak ki kellett mozdítani. Másnap mentem a pszichodokihoz. Beszélgettünk, és mivel mindenre azt mondja szinte, hogy normális, így megnyugodtam. Most nincs kedvem kifejteni mikről beszélgettünk, majd talán legközelebb. A lényeg, hogy nem győzött meg, hogy rá fogok jönni nagy bölcsességekre az életemből, de ha már megnyugszom valamelyest jelenleg az is segítség. Jókedvűen indultam neki a 32km-es bringatúrának Á-val. Fizikailag nincs bajom, legalábbis ha nem hagyom el magam. Még (?)..
Szép idő volt, mozogtunk, együtt voltunk, nem is kellett több! Az a nap jól sikerült. Másnap utaztam a szüleimhez, és sírva fakadtam mikor a vonat elindult. Még soha nem fordult velem ilyen elő. Újra rámtört a szomorúság. Hazaérkezésem után sem tudtam felhőtlenül örülni aminek régebben igen. Van a szívem körül egy nyomás féle, amit mostanában egyre gyakrabban érzek. Olyan mintha szorítana, mintha futottam volna 10km-t és a szomorúság is rá telepedett volna. Próbáltam rejtegetni a rossz kedvem, de látható rajtam.. Hajnalban arra keltem, hogy pánikolok, aggódok, félek..mitől? Mindentől ami aktuálisan zajlott aznap. Hogy mi lesz anyák napján, hogy mit írtam egy levélben, és hogy a melóval mi van. Ez egy újkeletű dolog, azelőtt sosem izgultam! Az volt a mondásom, hogy: majd akkor izgulok, mikor ott a probléma..most még probléma sincs! Generálok! És nagyon szörnyen érzem magam. Holnap megint hétfő, és megint munka, és félek. Mitől? Passz. És azt az időt amiben jól érezhetném magam, így nem élvezem! Csak nézem az órát, várom a következő napot, de ott sincs semmi ami várnivaló... Még jó, hogy megyek kedden dokihoz. Addig meg próbálok valamit várni ami motivál. De amilyen vagyok mostanában, mire odaérek hogy örüljek neki, már nem tudok.. :(