Amíg friss az élmény megosztom onkológiai utam izgalmas momentumait:
- Pszichológus: elég gáz kimondani, hogy elmentem hozzá.
Mondjuk nem miattam, hanem a párom miatt. Mert szeretem és nem akartam,
hogy szenvedjen miattam. Hogy megnyugtassam, hogy én megteszek mindent.
Eléggé ördögi a kör, mivel, ha depis
vagyok akkor nem akarok/nem tudok senkit elviselni magam körül.
Beleértve őt is. Ő viszont segíteni szeretne, és azt kérdezgeti mi a
baj..én viszont nem tudom mi a baj, hiszen a depressziónak ez a lényege:
nincs baj, mégis letört vagyok. Emiatt Ő szomorú,
én meg kapok egy plussz hátizsákot amit cipelhetek, hogy „már megint”
nem vagyok „okés”.
Segíteni nem segít ez a látogatás
hullámhegyeimen-völgyeimen, mert én mindig is jobban megéltem dolgokat
mint mások, így sokkal jobban örülök/átélek dolgokat ami azt jelenti,
hogy a mélységek is erősebb intenzitással jelentkeznek.
Viszont kimondta az orvos a kulcsszót amibe kapaszkodhatunk: az
interferon jelentősen megnöveli a depresszió hajlamot. Ha leállok vele
abbamarad a depi is. Így Á tűr, én meg imátkozom, hogy ne jöjjön elő a
legváratlanabb helyzetekben.
Kérdezte a doki mivel kötöm le magam, hogy
eltereljem a figyelmem. Megemlítettem, hogy mivel már nem tudok
aerobicozni, fekvőtámaszozni, táncolni, hiszen a karom vállam nagyon
fáj, ezért van a kuyta akivel lemegyek sétálni, gondoskodom
róla és a többi.
- MR vizsgálat: Bemegyek a rendelőbe, vagyis beosonok, nem
szeretem a feltünést. Általában úgy érzem megbámulnak, és összesúgnak,
mert a korom jelentősen alacsonyabb a többi páciensétől. Jön a
„szegényke” meg „ilyen fiatalon” felkiáltás,
én meg „igen, ez igy van” –szóval utálom. Legszívesebben egy alagutat
ásva közlekednék.
Épp, hogy belépek, felismerem az asszisztens
ápolót, aki szintén felismer (hiszen mostanában jártam ott vagy 5ször)
és odakiált: Üdvözlöm, újra itt?- áá, mondom igen, törzsvendég vagyok.
Mire Ő: és hogy van? Minden rendben? Én meg,
hogy Igen, minden rendben! „Máj Mr ugye?” -Kérdezi,- „már volt ezen
ugye?” Igen, voltam!- mondom én, és „megnyugszom…”, mert végre mindenki
kiváncsiságát enyhítettem, hiszen mindenki mindent hallott. Kitöltöm
(már vagy 20-jára) a papirokat, hogy milyen műtétem,
terápiám volt, majd int a kedves nővér, hogy nemsokára mehetek. És
valóban, 10 perc után behívnak. A másik ajtónál CT-re vár kb. 15 ember.
Én meg arra gondolok a CT jobb egy fokkal.
A kedves nővérnek lejár a munkaideje, én
sajnálom, mert egy mogorva, a munkájával és életével elégedetlen nővér
jelenik meg. Velük óvatosan kell bánni, ha nem akarom hogy fájjon a
vizsgálat. Kedves vagyok és megköszönök mindent.
Tényleg hálás vagyok. Mindenkinek aki hozzámszól, és normális –de nem
tudom nekik meghálálni, ez kicsit bosszant. Egy köszönöm olyan kevés!
Beküld a fülkébe és ad egy sexi hálóinget, vegyem át. Dehogy is sexi,
nagyanyám korabeli! Le kell vetkőzzek és bele
kell bújnom! Mintha beteg lennék! Eszembe jutott a kórház, és ekkor
elsírom magam. „Na, hagyd abba azonnal” – gondoltam, nincs miért sírni.
Mindjárt vége és aztán megfogadtam nem jövök vissza max csak fél év
múlva.
Beszúrták a tűt a vénámba, nem volt idő
izgulni. Majd bementem az ismerős géphez. Mivel levettem a szemüvegem
alig láttam, csak rohangáló orvosokat, egy nagy fehér gépet, éreztem egy
tűt a vénámban, egy súlyt a mellkasomon, egy pumpát
a másik kezemben (jelezni ha nem lennék jól). Kiszolgáltatottnak
éreztem magam. Betoltak a gépbe és kezdetét vette a „Vegyen mély levegőt
és tartsa bent”, „kiengedheti”. Közben a hátamat melegítette valami és
felülrűl fújt a 70 km-es szél. Mindez 25 percen
keresztül különböző logikátlan kattogással kisérve. Füldugóval és úgy,
hogy már ismertem a rendszert, elviselhető volt. Annyiszor és olyan
hosszú ideig kellett levegőt venni, hogy mikor kitoltak a gépből
szédültem. „jól van?”- kérdezték. Persze! -sose mondom,
hogy nem. Kivették a tűt és várhattam a sexi hálóingemben 25 percet,
míg a következő beteg végez, hogy újra visszafeküdjek megnézni a májam
jól üríti –e a kontrasztanyagot. Hibámból nem tanulva, most is
elfelejtettem betenni újra a füldugót, így tripla hangosan
hallgattam végig a kattogást. De tudtam, hogy utána vége, és mikor
kiléptem az épületből- bár semmi különösebb okom nem volt rá- iszonyú
boldog voltam! Még a nap is kisütött miattam..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése