Pénteken volt a napja mikor elszakadt a cérna, és kijött belőlem az elmúlt hónapok fájdalma, rejtett aggodalma, félelme.
CT-re kellett mennem, megint, hogy megnézzék, maradt-e a testemben rosszindulatú daganat. Hamarabb eljöttem munkából, de nem volt gond, mert a főnök nem volt egész nap. 5-re odaértem, és szerencsére nem kellett könyörögnöm, hogy bejussak, adtak egy kancsó vizet, igyam meg, majd várjak. A már jól ismert koreográfia. Az Onkológián lévő MR/CT labor azonban jóval személytelenebb, rosszabb, mint a PET-CT központ Budán. Bár az magánklinika, mit várhatnék.
Itt zsúfoltság, ideges embertömeg, aki találgatja kinek mi baja van, és csúnyán néznek ha egy "sürgős" beteg elébük tolakodik. "Addig örülj amíg neked nem sürgős"- mondom magamban. 7-kor "már" be is hívnak, túl vagyok azon, hogy ideges legyek azért mennyit kell várni.
Sokkal rosszabb volt, mint a PET-CT, bár a nővérke itt is rendes. Meg kellett a kancsó vizen kívül innom egy pohárral egy még rosszabb ízű vizből,amitől majdnem elhánytam magam. Befeküdni a megfelelő helyre, majd jön a vénás injekció bekötése, ami után be kellett csukni a szemet, feltenni a kezemet, és ide-oda huzigáltak abban a nagy zúgó gépben. Majd jött a kontrasztanyag. Meleg volt, mindenütt, éreztem ahogy átáramlik a testemen, a számban éreztem az ízét, azt a kesernyés anyagot ami utat mutat a műszereknek. Szerencsére gyorsan vége volt, de ez megviselt. Kifelé megkérdeztem mikor lesz eredmény, és most tudnak -e már valamit, de természetesen semmit. Elkezdtem sírni. Egy újabb tű, újabb doktorok, újabb fájdalom, és már megint kételyek.
Nem tudtam a hétvégén sem elviselni szinte senkit, nem volt kedvem semmihez. Azért dél körül erőt vettem magamon és elmentem mindkét nap egyedül túrázni. Ez az egy ami tényleg segít, boldog vagyok mikor a természetben sétálhatok, átjár a szelleme, a saját világa, eltűnik minden gond. Örülök, hogy bírom fizikailag, és kihasználgatom az ősz szép napjait. Ha már célokat kell keresni, a természetjárás biztos rajta van a listán.
Lehet írok is egy ilyen listát, szerintem szükségem lesz rá, hogy rápillantsak, ha elszállna az erőm...
Már előre tudom, hogy betegszabadságra fogok menni. Lehet nem is ártana kicsit kipihenni a keddi szörnyűségeket. Csak hát sajnos nem pihenni fogok.
Közbejött valami. Úgy néz ki hogy a műtétnél csak az axiális (hónalji) nyirokcsomókat vették ki, pedig az infrakavikulárisat (szegycsont alatti) is ki kellett volna, mert a PET/CT ott is mutatott rosszindulatú sejteket.
A sebész nekem azt mondta, hogy mindent kitakarított, és valóban elmúlt a fájdalom is a szegycsontom alatt, ami régebben állandó volt.
Mégis most azt írják: sürgős CT, majd konzultáció az eltávolításról... remek! Véletlen a nagy dokik találkája alkalmával (mert van ilyen közös gyűlés mi legyen a betegekkel) észrevették egy hónap után, hogy hékás, az infrakavikuláris csomókról nincs szó a szövettanban! Vajon hol lehetnek? Bent maradtak?
Állítólag nem is lehet kiszedni, azt mondta valami sebész. Most meg mégis majd ki lehet?
Én őszintén abban bízom, hogy nincs már bent semmi olyan amit ki kell szedni. Nem akarok még egy műtétet! Nem akarom, hogy bennem legyen még bármi is, nem akarom, hogy találjanak rossz dolgokat, egészséges akarok lenni!
Holnap megyek CT-re, újabb tűszúrás, újabb kontrasztanyag vénába, újabb várakozás –ez lesz a hétvégi program. És hogy alakul, ezen múlik.
Ha nem találnak semmit, mehetek hétfőn a sugárterápiás konzultációra. Ha nem alakul jól, akkor bőrgyógyász doktornőhöz, aki állítólag maga beszél a sebésszel, mert én ugyan mégegyszer nem állok sorba órákat, hogy aztán kapjak egy hónap múlvára időpontot ami már most késő- az is biztos!
És hogy fog vajon a sebészem a szemembe nézni, mikor adtam neki jó sok pénzt; hogy fél munkát végzett??!
Én igazából nem akarom elhinni, hogy van még bennem valami, és az utolsó percig hinni fogok benne, hogy nem kell látnom újra szikét, hanem mehet minden tovább úgy ahogy kellene, hogy menjen a jelenlegi helyzetben. Jól.
A tegnapi napon került sor életem első multiferon kezelésére. Megint kifogtam egy nagyon kedves-aranyos 60körüli nénit szobatársnak. Igazából nem akartam a betegségemről beszélni, de olyan nyitott és jó fej volt, hogy összebarátkoztunk. Bár Ő beszélt többet.., már ismerem az egész életútját, családját, de annyival könnyebb volt így túlélni a napot! Sőt, talán segítettem is. A lányának hasonló melanomát találtak egy anyajegy eltávolításkor, rosszindulatú. Kivágták, de kezelést nem kapott. Az esetemből tanulva, mondani fogjalányának, járjon ennek utána..
Az orvosom nem mondott semmit, így csak akkor tudtam meg, hogy lökés terápiát kapok, illetve hogy mi az, amikor ott feküdtem –bekötve. 2,5 órán át folyt, megkaptam egyszerre a heti adagot. Egy lökés a testemnek és a rosszindulatú elkószáló sejteknek. Először az volt a tervem, hogy arra koncentrálok minden rendben lesz, meg ilyenek, de annyira fájt a karom, mintha szét akarta volna robbantani a vénámat a szer. Így inkább beszélgettem a szobatársammal, majd mikor kiment zenét hallgattam. Ráadásul az idő alatt pisilnem is kellett, de annyira hogy behívtam a nővért, valamit csináljunk. De se mozogni nem lehetett (átszúrja a tű a vénát) sem pedig megállítani, vagy akkor nem folyik le az egész. Így kibírtam, de be kell valljam, az utolsó 30 percben már sírtam. Aztán jött a megkönnyebbülés, túl vagyok rajta. Pont a végére ért oda Á., így nem is volt időm aggódni, felkeltem, belém tuszkolt egy kis kaját (nem mertem enni, nehogy kihányjam..bár kaptam hányáscsillapítót), és ezután lementünk sétálni. Különösebben nem éreztem semmit, csak hogy fáradt vagyok, de az lehetett attól, hogy már napok óta szörnyen alszom. Kimerülve hullottam ágyba 8-kor.
Másnap, azaz ma egész tűrhetően ébredtem a kórházban (bent kellett maradnom), egy kis fejfájástól eltekintve. Alig vártam megenni a reggelim, a közérzetem jó (biztos mert tudtam mehetek haza), energiám van,illetve lenne, viszont elég erőtlenül cipeltem a táskám..
Most dolgozom, és lassan megyek haza, még nem voltam otthon, egyenesen a kórházból jöttem. Jó lenne még elmenni naplementét nézni a Duna-partra, mert az a kedvencem. Remélem később sem fog kiütni ez a lórugás, és a véreredményemmel is minden ok lesz.
Olyan mintha vidámparkba készülnék és fel kellene ülnöm egy nagy, jobbra-balra fel-le forgó hatalmas gépre amit nem tudok irányítani, a lábam nincs a talajon, forgok ide-oda és a szívem a nyakamban dobog. Nincs uralmam a testem felett, más kezeli, én meg csak ülök és várom, hogy kiforogja magát és vége legyen. Nem szeretem a vidámparkokat. Valószínűleg ugyanazen szempontok miatt a repülést sem. Úgy érzem olyanok mint az utókezelések. Nem tudom mi vár rám, nem tudom irányítani az eseményeket, és ez bosszant.
És félek. Elkezdtem rettegni, és írni sem tudok róla. Minden akkor kezdődött amikor interneteztem egy kicsit egyik este és előjött pár cikk ebben a a témában. Ezennel igérem, hogy soha-soha többé nem fogok cikkeket olvasni, csak az egészséges táplálkozásról. És gyógyult emberekről.
Basszus, 29 vagyok, mindjárt 30. Kérdem én, nemhogy most kellene legboldogabb napjaimat élnem? Fiatalság, egészség, sport, család gyerekek, stb. Én meg azon imátkozom élhessek még ugyanennyit. Torz világ.
És hiába vizsgálódom, figyelek, nincs igazság. Annyi igazságtalan dolog van az életben, és nem úgy van, mit a mesékben, hogy a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig a jutalmát. Ebben a való világban senki sem lehet biztos benne mi lesz vele..senki.
Holnap megyek kemoterápiára, és már maga a szó is megijeszt, függetlenül attól, hogy volt időm felkészülni rá. Függetlenül attól, hogy a doki megesküdött nem lesz semmi bajom, meg se fogom érezni. Nem is attól félek megérzem-e... 2 kemo, pár sugárkezelés és fél év interferon injekció a hasban még nem a világ. Értem én, kibírom, megcsinálom, de mi van ha később visszajön? Most már örökre azt figyeljem mikor jön megint? Ez olyan mint a felfázás, az allergia, és a többi? Elmúlik aztán ki tudja mikor üti fel a fejét újra?
Próbálok távolra nézni, mondjuk májusra, mikor már elvileg túl leszek az egészen, ha nem jön közbe semmi. Azt látom újra tavasz lesz, majd nyár, kirándulás, jó idő. De most már valahogy ott a félelem: „biztos sikerülni fog?”. Biztos minden jó lesz és rendben lesz?
Miért én?
Mert kiskoromban sokat napoztam?
Vagy mert nem ettem egészségesen?
Vagy mert voltak rákos felmenőim?
Vagy mert szőke vagyok?
Vagy mert ... nem volt jó a doktori vélemény a legelején mikor még ez elkerülhető lett volna? Ha nem kerülök fel Pestre, hanem otthon maradok és egy nyugodt, de annál unalmasabb életet élek, vajon mindent megváltoztat?
Valahogy elkerülhető lett volna egyáltalán ez az egész??!
Láttam egyszer egy filmet egy nőröl, aki az esőben kint várja a taxit egy színházi előadás után. A film bemutatta, milyen élete lett, mikor elment az első férfival aki felajánlotta a segítségét, és milyen lett volna ha a taxit választja. Ha a másodikat választja sokkal boldogabb élete lett volna. Ennyire hatással vannak ránk, hogy döntünk? Tehát én rosszul döntöttem valahol, valamikor, és ezért haladok ezen az úton? Vissza kerülhetek még a jó útra? Vagy már azon vagyok??
Tudom, az idő mindent megold, "what will be will be", és a többi bölcs dolog. Csak sajnos tudom, ami rajtam múlik egyedül az, hogy megteszek mindent, hogy túléljem, és majd elkerüljem ezt az egészet.Az a sok "többi" viszont már nem rajtam múlik...
Hát hogy ez komolyan lehetséges? Azt hittem súlyos, nagy bajom van, és még mindig nem tudom a szövettan eredményét és a sorsom alakulását?!? Pontosan egy hónap telt el a műtét után. Kétnaponta hivogatom az Onkológiát, 3 mellélet ismerek kívülről, és ha 20 hivásból kétszer felveszik már örülök és képtelen vagyok szitkozódni. Még nincs eredmény, az egész országban kevés a patológus és az a kevés is szabin van. Boccs. Rosszkor voltam beteg, az én bajom. Szóval itt tartok, azaz sehol. Már elfelejtettem, hogy nekem lesz további dolgom, rá se gondolok, megy minden a maga útján. Egyedül a karomban lévő pillanatnyi fájdalom, az egyre halványuló 7cm-es vágás, és az, hogy búcsoznom kellett a tornától egy ideig emlékeztet arra mi történt (egyszer mondjuk, nem tudom miért, álmodtam azt, hogy csomó volt a mellemben). Jó, végülis az sem a régi, hogy bio gyümölcsleveket iszom. Bio dióval mosok, bio kozmetimukomat használok. Szedem a Culevitet és a Béres cseppet. Nem eszek gluténos dolgokat, chipset, csokit (csak jégkrémet, sütit és mézes teát, ezekről nem tudok lemondani). Nem bulizom annyit (az összes rossz tulajdonságával együtt) mint eddig. Sokat sétálok, és nevetek ha tudok. Összességében mindenképp jelentős változás. Most már semmi kedvem visszajárni, a betegekkel találkozni, panaszkodni, szenvedni, tűket látni, várni, reménykedni, harcolni, szidni, remélni. Egészséges vagyok. Tudom azonban, ha ott lesz az idő, menni fogok, és harcolni, tűket látni a karomban, nővéreket, betegeket a váróban, remélni, és várni hogy múljon az idő, hogy lezárjam ezt az egészet, és ne kisértsen a múlt.Mert én mindent megtettem...
Holnap talán meglesz a szövettan eredmény, ami ugyan nekem nem fog sokat mondani, de mégis megváltoztathatja a hangulatom, így inkább most írok az elmúlt napokról.
Kórház utáni napjaim pihenéssel teltek, de pár nap után rám tört a depresszió (már túl vagyok rajta). Valami kirobbantotta, elszakadt a cérna, és csak folyt a könnyem 3 napig. Igazából nem is a betegség miatt, vagy mégis?? Nem is tudom, minden olyan kusza volt, nem ismertem magamra, és Á sem. Ha hozzám bújt az volt a baj, ha nem vett rólam tudomást, akkor meg az. És mások elől ezt a fájdalmat elrejteni kínszenvedés volt. Már vártam visszamenni dolgozni, ez az igazság. Ott legalább csinálom a dolgom, mint egy kis gép, nem tudnak semmiről, én pedig nem gondolkodom az életen túl sokat (régen is jellemző volt rám).
Nem mintha sokan kerestek volna ez alatt a 2 hét alatt, de ez annyira most nem döntött le a lábamról. Végülis senki nem tudja mi volt velem. Csak azt mondták lefogytam (pedig szerintem nem is, és főleg nem hasról). Egyik kollégám viccesen megjegyezte: „igazából kitaláltam miért fogytál le. Biztos megtámadott egy halálos kór és emésztette a tested”. Én meg csak nevettem. Belül pedig egy nagy felkiáltójel pattant ki a testemből. Láthatatlanul. Milyen érdekes, hogy ilyenekkel viccel az ember, mert annyira de annyira nem tartja valószínűnek annak az esélyét, hogy beletrafál!
Nem mondom, hogy ne szoktam volna gondolni a szövettanra, meg az eredményre, és hogy mi lesz, de viszonylag nagy lelki nyugalommal átfutok rajta ha eszembejut (kivéve az a pár nap mikor depim alatt egynél többször is eszembe jutott). Olyan fura, hogy még mindig nem vagyok túl a nehezén. Jó, persze, azt mondják, hogy "dee, dehogynem", dehát nem ők fognak kezelésre járni.
És kik azok az ők? Igen, valóban azt mondtam titokban tartom. Így a részemről csak a szüleim tudják, ahogy eddig is. A titok az szent. Á elmondta a munkahelyén, mert ha vinnie kell doktorhoz, akkor menni kell. Akinek volt párja, persze továbbadta. Az már 3 ember. Ott van még a legjobb haver és persze továbbmondás a párjának. És gondolom a szüleinek, és a többi és a többi. Ott vannak Á szülei, és azok akiknek kiöntik a lelküket..barátnő, ivó cimbora, templom, ki tudja... ők pedig már simán beszédtémává teszik, hiszen nem ismernek. Szóval, már mondhatom azt, hogy látatlanban rengeteg ember szisszent föl miattam, sajnálnak és gondolnak rám, ami nekem ugyan nem használ, de kedves leszek és innen küldök egy nagy ölelést, és üzenem: jól vagyok.
Eljött az idő és el kellett mennem gyógytornára. Régen
utáltam minden olyan „sportot” a jógától kezdve a pilatesig amiben lassú mozgás
van. Egy ilyen felhúzott egérnek mint én aki
egyfolytában pörög (mások szerint, szerintem tök normális) csak a
fittbox, aerobic, teak-won-do a nyerő sport ahol ütsz rúgsz, harapsz (na jó,
azt nem), de minimum 30 fekvőtámaszt lenyomsz egy alkalommal. És most? „emelni
lassan, nagyon lassan, és vissza”. „Mégegyszer”. És már ez is megerőltető volt.
Mintha a 30 fekvő utolsó pár darabját csináltam volna. „Kitartás”- mondtam
magamban.
Az életem megváltozik.Legalábbis ilyen téren biztos. Az elkövetkező pár hónapban (és később sem 100%-osan) nem lehet:
-emelni (súlyemelés kilőve, cipekedés nuku)
-szaunázni, gyógyvízbe menni (a meleg miatt)
- vigyázni kell a tű –rózsa- és egyéb szúrásokra,
szúnyogcsípésre
-monoton feladatok elvégzése (függöny felrakás)
-evezés kicsukva (a futást, kirándulást is olvastam)
A gyógytornásszal muszáj volt beszélnem pár szót, mert
nagyon tragikusnak tűnt nekem ez az egész. Azt mondta ha eddig ezek közül
bármelyiket csináltam, csinálhatom most is hiszen örömömet leltem benne, csak
fokozatosan hozzászokva, és kisebb intenzitással. Tehát ahogy egy öreganyó
csinálná. Le kell lassítanom- számomra ez volt az üzenet.
Jó hír: a csövet -ami a hónaljam alól lógott ki és kevésbé
volt szívderítő látvány – délután kivette a doki. Nem volt benne sok folyadék,
de szerinte a lapockám alatti nyirokcsomók már átvették a régiek szerepét és
elintézték a dolgokat. Rengeteg kérdésem volt, így szinte nem is vettem észre
már ki is húzta.
„Tényleg ennyire figyelnem kell a kezemre?” –igen
„Muszáj alvadásgátlót kapnom ha sokat jövök-megyek, nem
fekszem akkor is”?- igen
„Azt mondta a gyógytornász le vagyok maradva a többiekhez
képest…” – mert vékony vagyok és mert több mindent kiszedtek, gyakoroljak
„A következő héten vidéken szeretnék lenni, megoldható?”-
jöjjön be ha valami baj van, ha nincs találkozunk 25.-én
„Mi lesz 25-én?” – a varrat felszívódó, de a végét le kell
vágni. És megnézem hogy van.
Adtam neki egy kis pénzt, mert megérdemli. Nem azért amit
velem tesz, hanem amit mindenkivel tesz. Mondjuk nem túl bőbeszédűek ezek a
dokik. Lasszóval kellett belőle ennyit is kiszednem.
5.nap
Azaz az utolsó, végre mehetek haza!
Újra voltam tornán (már kicsivel jobban ment, de a
gyógytornász szerintem még mindig nem volt elégedett) majd átkötözték a sebem.
A szobatársak lassan elfogytak mellőlem, így a szoba üres és kihalt volt. Jó,
hogy ott voltak, sokat tanultam tőlük. Tegnap este megtanultam magamnak beadni
az alvadásgátlót, azon kívül hogy remegett a kezem, nem volt vészes. Nem
rosszabb, mintha más adná be. Menni fog.
Újabb tapasztalattal lettem gazdagabb: nem érzem a műtéti
területnél ha hozzá érek és még vagy 5cm sugarú kört. Tehát nem érzem ha valaki
megbök. Vagy megcsikiz. Azt mondják egy év is lehet hogy megjavul. Ha megjavul
egyáltalán. Erről is elfelejtettek szólni..
Otthon
A hétvégét pihenéssel töltöttük, bár Á azt mondja kisebb
fajta teljesítménytúra volt. Egyáltalán nem, hiszen visszafogtam magam. Csak
vásárolgatni voltunk, kutyázni a Rexnél, Duna-parton, ilyenek. De mozogni kell!
A kezem nem nagyon akar emelkedni felfelé, néha kiábrándultan sírva fakadtam
hogy lehetek ilyen béna. Egyszer az egész egy hetet sirattam meg, de csak pár
percig. Aztán minden ment a maga útján tovább. Látom a szép dolgokat, távolabb
látok már egy hétnél, hónapnál és nem akarok mindent azonnal. Már tudok várni
egy napot is :) Szóval: igyekszem. Minden eljön a maga idejében – szeretném hogy ez legyen a
mottóm … bár akkor minek találták ki, hogy: amit ma megtehetsz ne halaszd
holnapra??- ez sokkal jobb :)
Vidéken
Pár napot a szüleimnél töltök, pár napot Á szüleinél.
Mindenki tud róla, és mindenki támogat, segít. A napom nagy része pihenéssel
telik, sétával, alvással, szóval nyugalomban. A karom alsó része elkezdett
fájni, ahol nem is műtöttek, remélem csak izomláz. Amúgy minden rendben, a
munka még nem hiányzik, szép az idő és elvagyok. A culevitet szedem kisebb
dózisban mint eddig és Béres cseppet. Ez a kettő marad, állítólag nem jó mindent
össze-vissza szedni. Készülök a szövettan eredményre, hogy ne érjen semmi
váratlanul. Az egy hét alatt is az esett a legrosszabbul amire nem készítettek fel. A lehetséges opciók a hallottak és tapasztaltak alapján:
-kemoterápia (2-4 dózist elviselek, csak a hajam ne hulljon
ki)
-sugárkezelés (10-20 alkalmat elviselek a hajam ne hulljon
ki)
-interferon/gyógyszer (egyelőre nem tűnik úgy, hogy ezt
fogok kapni, mivel áttétem volt, és nem is tudom magam elképzelni, ahogy napi
szinten szúrom magam, de dolgozom rajta, hogyha ez lesz, higgadtan vegyem
tudomásul)
Jó hírként lehet felfogni, hogy ezt mind preventív jelleggel
fogom kapni (nehogy egy mikrorészecske amit nem vettek észre megmaradjon
bennem) – és vállalom, mivel soha többé nem akarok beteg lenni. Egyszer túl
leszek rajta, és akkor….túl leszek rajta. Minden onnan folytatódik ahol
abbamaradt, de már egészségesen!
8:45 Regisztráció. Mert hogy az is kell, nem lehet csak úgy
befeküdni!
10:40 Melkas Sebészeti Osztály - főnővér szoba. Mintegy 2
óra várakozás után, megkapom a bilétám amit a műtétnél fogok viselni, hogy tutira
mindenki tudja ki vagyok, és nehogy véletlen férfivé operáljanak vagy mást
vegyenek ki/tegyenek vissza amit kellene. De már a nővérrel beszélgetek, megadja
a szobaszámom, elkéri a papírjaim. Sajnos elfelejtettek anno vérvételen véralvadást
és vércsoportot nézni -a két legfontosabbat, enélkül nem műtenek -mondja. Így
irány vért vetetni. Azért bekukkantok a szobámba, tuti megvan-e az ágyam;
nyugodtan konstatálom hogy igen, a panoráma csodás (budai kilátás: a Várra és a városmajori templomra), és még „szobatársaim” is vannak.
12:00 ebéd – nem esik jól
14:00 séta a kórház kertjében –aggódás
17:00 a dokim meglátogat és közli én leszek az első holnap.
Én valószínűleg aggodalmas arcot vágok, mire ő: azt hittem örül? Mire én arra
gondolok nem igazán tudok örülni úgy egyáltalán, globálisan, összegezve, hogy
itt vagyok. Annak meg pláne, hogy alig van időm aggodalmaskodni. Na, de
mindegy, a többiek meggyőznek, hogy jó az nekem.
18:00 Á megérkezik, éljen! Addigra a szobatársak feltérképezése
és megismerése is megtörténik. Egy 69 éves hölgy, nagyon édes, már 10 napja
bent van és igazán menne már haza. Egy 52 éves tanárnő, sokat beszél, és
általában azért mert mindent kétszer mond el. Gondolom a nyomatékosítás
kedvéért. Érkezik egy ? éves nő, határozott, erős nőnek tűnik.
20:00 Á hazamegy, egyedül maradok. Eddig nem sok időt
töltöttem gondolkodással, már nem is akarok holnapig. Aggódjunk akkor mikor
kell –ez a mottóm. Meg ma úgyis kapok egy nyugtatót.
20:24 Ártatlanul és teljesen ártalmatlanul nézem a
társalgóban a Hal a Tortán című felettébb szórakoztató műsort, hogy eltereljem
a figyelmem, mire jön az éjszakás nővérke, hogy „ááá maga itt van, még meg kell
néznem a hasát”. Gondoltam jó, nézze meg, nincs rajta csak az a múltkori vágás.
Erre előránt egy tűt! Kérdem ez mi?! Mondja, hogy a véralvadásgátló. Mondom,
hogy én erre nem vagyok felkészülve! És, hogy erről sehol egyetlen szó nem
volt! Erre ő: ugyan, nem fog fájni! (mintha ezt már hallottam volna párszor:
nőgyógyászat, vérvétel, stb). Fájt. Nagyon. Bele is szédültem, és letört
szarvakkal visszakullogtam szerény „hajlékomba”, úgy láttam jobb álomra hajtani
a fejem, hiába: a holnap úgyis eljön…
2.nap
6:00 lázmérőzés vérnyomásmérés fürdés és végül a jó öreg
barátom: Sanax
7:30 Á megérkezik. Ma szabin van. Ahelyett, hogy az egész
napot együtt töltenénk mehetek a műtőbe. Remek.
7:45 Jön a zöld ruhába öltözött hordárfiú a műtősággyal,
feküdjek fel egy bugyiban. Persze, rohanok. Kitolnak. Integetnék a többieknek,
akikkel nagyon jó barátságot kötöttünk az előző nap, de a kezem le van takarva
a hülye zöld takaró alá. Miért minden kórházban a zöld szín játszik? Azért,
hogy ne aggódjanak bíztatom őket:„majd jövök!”.
7:50 A műtőben vagyok. Ilyen szuper lámpát még nem is
láttam, olyan mint egy UFO. A fiú áttesz egy másik ágyra, betakar egy paplannal
mondván: „a műtőben hideg lesz”. Még több műtős segéd jelenik meg, egyik
ásítozik, és odasúgja viccesen: „már most utálom ezt a napot” és kávéért
rimánkodik. Nekem addig bekötik az infúziót, rám tekernek csomó huzalt (szív)
és a másik kezemet felkötik egy fáslival az egekbe. Megfagyok. Én meg azért
rimánkodom, hogy legyen már vége. Egyéni szociális problémák tömkelege. Mindkettőnket
sajnálom kicsit.
8:25 még komolyan fent lennék? Hahó? Emberek kik olyan jól elbeszélgettek a fülem
mellett, nem kéne valaminek történnie? Mondjuk, hogy elalszom, vagy játszunk
egy sakkpartit, hogy elaludjak?!
8:30 Végre megérkezett az altatóorvos. Nő. A nők
megbízhatóak? Alig beszél magyarul…A nők megbízhatóak akik alig beszélnek
magyarul? Elmondja, hogy elaltat, és aztán jön a cső. Álljunk meg, milyen cső?
Úgy volt, hogy maszkot kapok. Elbizonytalanodik. Ellenőrzi. A maszk nem elég,
kell a cső. Azért majdnem sikerült lebeszélnem :)
8:35 „Jó éjszakát’ mondják - Gondoljon valami szépre. Hmm,
ok. Mondjuk, Á és én, és akkor...
10:00 az ágyamban fekszem, kicsit remegek, de nem érzek nagy
fájdalmat, és Ádám is ott van; nincs nagy baj. Állítása szerint már fent voltam
mikor kitoltak, de én arra nem emlékszem.
Sok alvás
Délután: kaptam egy fájdalomcsillapítot és 2 infúziót. Jól
vagyok. Bár nem igazán tudok mozogni.
Este: nincs Á, de has szuri van- elegem van! Kitartás,
holnap jobb lesz…
3. nap
Hajnali kelés, vizit, unalom.
Éhségérzet –jó hír. Rosszullét nincs –jó hír.
A tű eltávolítása a kezemből- extra jó hír. A szorítókötés eltávolítása a
mellkasomról amitől úgy érzem magam mint egy páncélos lovag –jó hír.
Beszélgetés a szobatársakkal, egymás segítése- jó érzés.
Várakozás.
Alvás.
Á látogatása. Kis séta a levegőn, jó idő- jó érzés.
Már nincs daganat. Jól leszek –célok, jövőkép – remek érzés!
Bár én azért tudtam, hogy ez lesz. A kérdés az volt hogy mikor, és hogy közben milyen utat kell megjárnom.
Szerencsére a műtét jól sikerült (a doki szerint), a szobatársak jó fejek voltak, a fájdalmak elhanyagolhatóak a cél nagyságához képest, és a legfontosabb: egészségesebb vagyok, mint május óta bármikor. Nincs bennem semmi rossz, és most jön a következő lépés: hogy ne is legyen! Addig is pihenés és várakozás. Egy hétre kiiratom magam táppénzre, adok ennyi időt magamnak a regenerációra, gyógyulásra, újratöltődésre.
Írok még, most még nem jönnek a szavak.
Szinte minden úgy alakult ahogy számítottam, azt kaptam amiért mentem; de Nati! Írtál Te a hasba döfős injekciókról, és arról, hogy ilyen nehéz lesz mozgatni a karom??! Nekem ezek valahogy újak voltak, mondhatni meglepődtem, mert nem voltam felkészülve.
Most megyek kicsit "gyógytornászom" ha már nem lehet tenni venni, pedig lenne egy csomó dolog amit szerertnék megcsinálni. Az biztos, hogy a házimunka Á-ra marad egy pár hétig...
Éppen mosok, készülök a bevonulásra. Mióta tudom, hogy bevonulok katonának (így hívom, mert így vidámabban hangzik) visszaszámolok. Meg akarok gyógyulni. Minden nap elmondom 100-szor. Imátkozom, hogy nem találnak sok rosszindulató sejtet abban amit eltávolítanak belőlem. Elképzelem, hogy olyan szép és egészséges a hónaljamnál amilyen régen volt.Nincs pukli mint most. Túl leszek rajta, és ott folytatom ahol abbahagytam. Lássuk csak, mitől félek a legjobban: - nem félek mert Isten velem van, sikerülnie kell! Amitől tartok az a következő: -a jövő Tudom, elég tág a fogalom, de még nem fogalmaztam meg magamban pontosan (vagy nem mertem?). Végiggondoltam százszor ahogy bemegyek a kórházba, megismerkedem "szobatársaimmal", ahogy átöltözöm pizsamába és magamhoz ölelem a plüss állatom (ilyenkor mégiscsak kell valaki akihez bújik az ember), majd másnap jön a műtősfiú, beadják a nyugtató szurit, felfekszem a hordágyra, közben a többi beteg aggódva néz és ilyeneket súgnak: "szegényke, ilyen fiatalon". Én sajnos nem tudok rájuk nézni megnyugtatóan, mert a kontaklencsém ki kellett venni és nem látok nélküle semmit. Végigtolnak a műtőig kihalt folyosókon, betegváróban, én meg csak fekszem a zöld lepel alatt és kicsit izgulok. Illetve annyira nem is, mert már hat a nyugtató. A műtőben ide-oda rohangál a rengeteg nővér, majd jön az altatóorvos és azt mondja: "most beadom az altatót", én meg hogy "oké", mert hát ilyenkor mi bölcset mondhatna az emberfia? Az utolsó amit látok az erős fénypontok ami a lámpából áradnak és melegítik arcom. Mikor felkelek a terv az, hogy nem remegek, nem lesz hányingerem és nem fogok megfagyni 32 fokban 3 takaró alatt. Mint mondtam, nem ez az első műtétem, így kicsit könnyebb felkészülni az "ismeretlenre". Nem lesznek komplikációk, bonyodalmak, csak minden megy a maga jó útján, egy pukli nélkül és sok sok gonddal kevesebbel ébredek. Újra egészségessé tesznek, és én -akárhogy is fáj- örülök, mert erre vártam hónapok óta! Aztán az első akadály után jön a többi teendő..mert itt még nem lesz vége; tisztában vagyok vele
Pár napja egyre fáradtabb vagyok, alig tudom magam bevonszolni munkába, szeretnék mindig aludni. Mivel van "okom" a fáradságra, hát engedek neki. Legalább gyorsabban telnek a napok augusztus 6-ig. Régebben fittyet hánytam a fáradságra, pedig akkor is voltam fáradt, de nem érdekelt. Örökmozgó voltam/vagyok, imádok jönni menni, volt hogy megkérdezték hogy bírom. Aerobic, tánc, buli, séta, koncert, kirándulás. Hétköznap sem ülhettem tétlenül, mindig akadt valami tennivaló; egyedül vagy valakivel. Imádok utazni, mindig találtam lehetőséget meglátogatni valamelyik várost, országot, persze minimális költségből. Ha nem külföld, akkor fel a hegyekbe, el a tóhoz, csodálni a tájat, megismerni mindent ami körülöttem van. Kétszer fél évet éltem külföldön. Mindent látni akartam és mindent azonnal. "Amit ma megtehetsz..." - ez volt a mottóm, próbáltam a maximumot kihozni az életből. És most mi vár rám??! Hibernáció, visszavonulás az élettől. Feladatom év alatt megtanulni hogyan lehet/kell lazítani, pihenni, értékelni az otthon pihenéssel olvasással, a szeretteimmel töltött napokat. Amikre eddig nem adtam időt és talán hiba volt. De visszatérek! Visszatér az az örökmozgó mindenre kíváncsi és nyitott lány, aki mindig be volt sózva, kereste és látta az élet szép oldalát; de már úgy hogy tudja értékelni ha megáll körülötte az idő.
Ugyan nincs sok időm, dolgozom ezerrel, de csak le kellene írnom már mi vár rám az elkövetkező 2 hétben.
Főként semmi, illetve csak a szokásos, várakozás. Megint.
Szóval: Visszamegyek a PET/CT eredménnyel a bőrgyógyászhoz, várok 2,5 órát, rámtör a sírógörcs kétszer (a betegséget jobban viselem mint a várakozást) majd behívnak és közlik, hogy kérnem kell sebésztől időpontot. Éljen, micsoda nagy hír, ezt nem is sejtettem, megérte várni ennyit {újabb irónikus mondat}. Másnap újabb fél nap szabi, és a főnök jószivüsége után bemegyünk Á-val sebészetre. Otthonosan mozgok itt is, hiszen az első műtét (ami nem altatásos volt, azt hiszem ambuláns műtétnek hívják) itt volt az osztályon, ugyanazzal a doktorral. Az én kedvenc dokimmal találkozom 1,5 év után. Igazából nagyon kedves, rendes doktornak tartom, de inkább nem akartam látni. Legalábbis nem itt. Most viszont mintha visszamennénk az időben, behív és hümmögve megnézi a papírjaim. Három telefon csörög, betegek mindenütt, hihetetlen koncentráció és figyelem mikor leül mellém. Ez jellemzi azt a percet. „Nem adtak kezelést az első melanoma eltávolítás után? Szerintem kellett volna. A melanoma képes mindenre”. Nekem erről miért nem szóltak akkor?? Ő nem vétózhatja meg és bírálhatja felül a bőrgyógyász meglátását, neki csak a sebészeti beavatkozás sikerességére kell figyelnie, én meg mit sem tudtam a súlyosságról. „Ez a legkisebb rizikó faktorú..ez szinte semmi..”- ezt hallgattam mindig ami megnyugtatott. Most pedig itt állok, egy újabb műtét és kezelések előtt, amit lehet, hogy megakadályozhattunk volna..Lehet..Mi van ha..ezen már kár izgulni, lényeg, hogy most a cél, hogy soha-soha többé ne kelljen újra látnom a sebész dokimat. Még ha szimpi, akkor sem, és punktum!
A lényeget elfelejtettem a nagy filozofálgatásban: aug. 6-án fekszem be, várhatóan aug. 7 a műtét ideje. Előtte persze egy nap szabi és vérvétel, CT, meg altatóorvos, aki rámondja az áment a műtétre. Már nagyon várom, és túl akarok lenni rajta, fáj a nyirokcsomóm, meg van duzzadva, már egy ideje ha nagyon nézné valaki meglátná a dudort. Célom, hogy ne nőjjön, illetve hát csökkenjen. De valamikor már cataflant kell bevennem annyira kisugárzik. Sajnos nincs hamarabb időpont a műtétre, sőt! Aug 16-ra voltak időpontok csak valaki lemondta így kerültem a helyére. Még 2 hétvége.
A szülinapomon így el tudtunk utazni kicsit Balatonra, elfelejtettük a problémákat , elmentünk szórakozni, táncolni. Jól sikerült, minden percét élveztem a hétvégének, de biztos vagyok benne, hogy úgy fogom kötni ezt a szülinapot, mint amikor „épp műtétre vártam az áttét miatt”.
A hangulatom kiszámíthatatlan, 80%ban jól vagyok, 10%-ban kiválóan, a többiben feszengek, nem vagyok jól, és amugy is elegem van. Az első 2 napban nem izgulok mivel tudom ugysem jön eredmény. Aztán feszült leszek. Csak este merem kinyitni a postafiókom, mégse munkában tudjam meg a hírt. De az estét sem kellene elrontani vele. Olyan érzés mikor beírom a jelszavam, hogy megnyissam az oldalt mintha a hasamtól a lábamig lefagynék. Csütörtökön már érzem, hogy itt az idő. Bátor vagyok, megnyitom. Semmi. Nem akarom elrontani a hétvégét, ha már kaptam egy újabb nyugodt, sírás és korházmentes hétvégét, nem akarom megnézni de Á látni akarja az eredményt. Péntek délben még semmi. Aztán nem nézem, inkább a szüleimnél eltöltünk egy nevetésben, vidámságban gazdag hétvégét. Elmesélem nekik is, hogy mi hogy történt. Azóta nem is voltam otthon mióta elkezdődött ez az egész vizsgálati rémálom. Felvázolom a lehetőségeket: vagy műtét vagy kemoterápia. Jól viselik, jönnek a „barátnőm barátnőjének is volt” meg „emlékszel Géza bácsi”, szóval az emberek már felkészültek ha a rák szót hallják. Pár évtizede szerintem még nem igy volt, de legyen igazuk, bízzunk, reménykedjünk, higgyünk, éljünk!
Vasárnap este előjött a para, hisztis voltam. Á mondja nézzük meg jött-e valami. Megnéztük. Még mindig semmi. Eltelt egy hét! Ez lehetetlen! Hétfőn már olyan lendülettel nyitottam a postafiókom mintha csak a barátnőm levelére várnék. Este megkérem Á-t hívja fel másnap őket. Az eredmény (a levél elkallódott, emiatt nem kaptam meg és vesztettem 4 újabb napot): MÁSHOL NEM TALÁLTAK SEMMIT!
Milyen érdekes, hogy az ember annak is tud örülni, hogy ugyan van baja, de lehetne súlyosabb! Annyit tudok most is amit az elején is tudtam már, de akkor még holtra fagytam ettől az infótol. Most meg: örülök! Repdesek az örömtől! Erre jó volt ez a sok a várakozással eltöltött idő: megbecsülni a legjobb rosszat.
Bocsánat, hogy eddig nem írtam, de jó híreket akartam monitorra vetni...
Július 9-én voltam hivatalos PET/CT-re. Elkísért és bátorított Á, de annyira nem izgultam, mivel néztem róla kisfilmet és Nati blogjában is olvastam róla. Budapest egyik legelittebb ezzel foglalkozó központja volt, tényleg le a kalappal. Pontosak voltak, nem volt idő izgulni – ez már szimpi volt. Felvittek az elsőre egy külön szobába és kérdezgettek ezt-azt. Nem szabadott előtte 6 órával enni, így még előző nap készítettem magamnak kenyeret és 6kor, mikor Á elindult munkába megettem. Persze 1kor már kilyukadt a gyomrom. Megkérdezték a betegségem, milyen gyógyszereket szedek, stb, majd egy másik külön szobába vezettek, TV, telefon, kényelmes szék. Nem voltak ott hasonló betegek akikkel egymást kellett volna nézegetnünk és találgatnunk: vajon neki mi a baja? Megnézték a cukor szintet, 8 felett nem végezhető ez a vizsgálat. Nekem 4,8 volt. Legalább a cukrom jó {irónikus megjegyzés, bár tényleg jó, hogy jó}. A lány aki adta a kontasztanyagot –vénába- nagyon fiatalka volt, kb korombeli. Elképzeltem ahogy ő és én vonaglunk részegen egy buliban, leizzadva, szól a zene, körülöttünk tombolnak az emberek...:)inkább ott tudtam volna elképzelni. Lényeg, hogy lehetett volna idősebb is, aki több tűt szúrt bele emberekbe, sok tapasztalattal, tudja hol a véna...ilyenek. Jellemző, sztereotípia, pont én mondom, hogy fiatalon valamki nem lehet jó, miközben én is az vagyok? :S A tű persze olyan lágyan csusszant bele a vénámba mint egy jófajta csoki a számba (na, csokihiányom van). Nem fájt. De tényleg.
1 órával később hivattak, vetkőzzek le. Azt elfelejtették mondani hogy vegyek le mindent ami fém, de én vérprofi voltam, és levettem mindent, biztos ami biztos. Felfeküdtem arra a vékony tartókára, és fel kellett tennem a kezem. Senki sem szólt hogy hangos lesz a gép, de nem is volt az. A gép maga nem mozgott csak amire feküdtem. A legelején és a legvégén kellett bent tartani a levegőt, a maradék időben sem lehetett mozogni. Először elképzeltem, hogy tengerparton vagyok. Aztán pedig hogy Á is velem van, de nem fértünk volna be ketten a csőbe így ezt a gondolatot elvetettem. Nem fájt, nem éreztem semmit, és bizakodtam, hogy nem talál máshol semmit ez a gép. 2-3 nap és mailben/levélben értesítenek.
Amióta megtudtam mi bajom van (ami egyébként villámcsapásként ért) azóta ezeket csinálom:
1. Támogatom a testem a harcban: vettem Centrumot A-Z immunerősíteni +1000g C vitamint eszek hozzá, ezen kívül vettem 4*180db Culevitet amiből napi 15-20db-ot szedek, iszok 2dl Preventa nevű drága ásványvizet és aloe verat is reggel. Sok gyümölcsöt eszem, nem eszek gluténtartalmú ételt (mert lisztérzékeny vagyok), illetve cukrosat, lemondtam a fagyiról, kávéról, alkoholról, cigiről
2. Elképzelem ahogy meggyógyulok: az ölő sejtjeimet ráküldöm a rossz sejtekre, csatába hivom őket és a fehérvérsejteknek van egy nagy vezetője, lovon ül és óriási, ő vezeti a csatát én meg támogatom őket és buzdítom. Kétszer volt eddig lázam, ez azért is volt mert felégettek egy csomo rossz sejtet és tűz volt. Küldtem már járöröket a testem többi részére hogy csekkolja mi a helyzet, 24 órás őrjáratban. Azóta a rossz sejtek gyengévé és csenevésszé zsugorodtak, és cél a végső kiírtásuk
3. Imátkozom. Érdekes, hogy miként a betegségek felütik a fejüket megszaporodik Isten nevének kiejtése. Én is kicsit szégyellem magam, szoktam imátkozni, de nem napi rendszerességgel, és mikor ilyen komoly dolgot kérek tőle, elbizonytalanodok vajon megérdemlem-e. De tudom hogy Isten szeret, és ő is támogatja a testem a rossz sejtek legyőzésében.
4. Lelkiekben megkerestem mi lehet ennek az egésznek az oka: Elfogadtam, hogy a boldogság nem jár mással. Létezik olyan, hogy boldogság és pont. Valahogy az élt bennem, hogy tegyük fel van egy nagy kör, ebben van jó és rossz és ezek telítik meg a kört. Van úgy hogy a magánélete jó valakinek, a munkája, vagy okos, szép, stb, de nem lehet minden jó, valahol megjelenik a rossz. Eddig mindig ilyen volt az életem, de lehet csak mert igy álltam hozzá. Most ennek vége. Nem kell betegség, nem kell negativ semmiből, a kör megtelhet 100% jóval és 0% rosszal. Mostantól így néz ki a köröm.
Én nem akarom az egészségügyet szapulni, mert fantasztikus emberek dolgoznak ott, hihetetlen ügyességgel és szaktudással hogy embereket mentsenek meg. Kevés fizetésért.
De az a tény, hogy május közepén már jártam orvosnál mert voltak látható tüneteim, és ma, azaz július 14-én (6 nappal a szülinapom előtt) még mindig ott tartok ahol kb. az első vizsgálatoknál – botrány.
Június 29-én mikor kimondták hogy biztos az áttét, a bőrgyógyászom beadott egy kérvényt PET/CT-re. Azt mondta egy héten belül megjön a válasz a bizottságtól(?) elfogadják-e. Milyen bizottságtól?? És ha nem fogadják el?? Akkor mi van?? Van olyan lehetsőég hogy nem fogadják el?? Mindegy, végülis szentül hittem hogy ez nem állhat az utamban. Menni akartam, gyorsan, hogy legyünk túl rajta. HÍvtam a dokim egy hét után mi van már, erre Ő, hogy ja igen, a bizottság elfogadta és majd hivnak a diagnosztikai helyről. OK. Hivtak pénteken, hogy hétfőn mehetek. 12:55 megfelel Önnek? Most nem azért, de ez milyen kérdés? Persze, hogy meg! Ez nem állásinterjú vagy mozi, vagy pecázás, hogyha rossz az időpontot, inkább nem megyek el, hanem lefekszem otthon TV-zni! Ez egy szükséges muszáj, amire már epekedve várok! Csináljuk, ha kell, most azonnal!
Egyre kevésbé viselem ezt az ideg tépő várakozást. A bőrgyógyászom azt mondta majd hívnak 1-2 héten belül, és ahogy tegnap számoltam, még csak 4 munkanap telt el. Már több mint egy hónapja tudom hogy beteg vagyok, de még legalább két hét mire kezdenek is velem valamit. Én tényleg nem akarok előre rohanni, mert minden mást inkább, de nem kellene már kideríteni mi van velem, gyógyszert adni, megműteni, vagy valami?? A bizonytalanságban is van szépség, mert az még lehet igen vagy nem; lehet kevésbé rossz vagy rossz; szép vagy csúnya. Reményt ad. De én már gyógyulnék, és fáj is a hónaljam, és amúgy is, legyen már valami!
Tegnap elmentünk futni. Illetve csak én, és én is inkább csak kocogtam, Á pedig sétált, többször visszakocogtam és megkerültem őt. Telihold volt, óriásinak nézett ki ahogy terpeszkedett és uralta az éjszakát. Meleg volt, de tele voltam energiával és muszáj volt valahogy kiadni magamból. Évekig rengeteket sportoltam, csak pár hónapja hagytam abba a rendszerességet. Sportoláson nem a pár bringakört vagy a "leugrok a boltba" mozgást értem. Szaunázni is jártam sportolás után, heti 2szer; jó fizikumom lett, jó állóképességgel (és ahogy én tévesen hittem -jó immunitással)ami azért még mindig látszik. Érdekes ez a betegség, szinte minden más betegségnek van tünete, fájdalom, láz, levertség, én viszont jól vagyok, legalábbis úgy érzem. Mégis mindenki megrémülne ha megtudnák mit hordozok magamban.
Ma megkérdezte a főnököm hogy vagyok. Én visszakérdeztem, hogy ezt pontosan hogy érti? Azt hiszem nem volt felkészülve erre a megnyilvánulásra. Valahogy az a standard dolog maradt meg az emberek tudatában, hogyha megkérdezik: hogy vagy? - rávágják, jól, és Te? Nem tudnám azt mondani jól vagyok. Mert nem. Így most egyáltalán nem mindegy a kérdés mire irányul. Arra hogy most per pillanat hogy vagyok, vagy hogy általánosságban van-e bajom? Mert erre két eltérő válasz van. Ezért kitaláltam, hogy mostantól azt fogom mondani: " megvagyok, köszönöm" vagy hogy "most jól, köszönöm". Aztán majd meglátjuk...
Július első hétvégéje. Lassan itt a szülinapom. Végre megünnepelhettem volna úgy ahogy akarom, azzal akivel akarom. De most úgy néz ki más programom lesz július közepén. Nagyon meleg volt, kitaláltuk, hogy elmegyünk Balatonra előszülinapozni. Persze nem úgy mint régen, hanem jó sokszor, jó vastagon lekenve jó magas faktorú krémmel, jól elbújva az árnyékba. Sunny vagyok, életelemem a nap, ovodában is az volt a jelem. Tényleg! Imádom ahogy a nap megcsillan a víztükrön és mint száz csillag ragyog az arcomon. Miért veszik el tőlem?? A nap számomra legalább annyira hiányzik, mint a pizza, melegszendvics, lángos és túróstészta az étlapról; igazi tésztából, igazi lisztből, úgy mint régen. Ehelyett ehetem a kukoricakenyeret aminek sem az íze sem az állaga nem hasonlít kenyérhez.Talán ha nem tapasztaltam volna meg az "igazi" ízeket, nem hiányozna annyira. Nem akarok mindenbe belenyugodni, nem akarok beteg lenni, olyan akarok lenni mint egy átlag ember! Átlag gondokkal. Mint egy megfázás. Na jó, lehet influenza is. Egyszer egy hét köhögés, láz. Hidegrázás. Betegszabadság. Amikor ha elmegyek dokihoz nem néz sajnálkozva, nem kivételezik, csak felír egy gyógyszert és hazaküld lábadozni.Nem tudom milyen lehet. Én ha orvoshoz megyek annak mindig rossz a vége. Sok korház és sok műtét. Olyan akarok lenni, mint egy egészséges ember egészségesen normális bajokkal!
Jún 28 Ismételt Biopszia, már ezt a szót is ismerem. Ez az 5. tűszúrás. Bár gondolom ez még csak a kezdet. Még jó, hogy nem félek a tűtől. 9 előtt értem oda, én voltam az első. Talán most nem kell várni 2 órát, reménykedek. Míg várok jön két korombeli lány, vihorásznak, hangoskodnak, talán ezért is való időseknek a korház, ők méltósággal csöndben ülnek. Akkor én mi a francot keresek itt? A munkahelyemen akarok lenni, és dolgozni keményen, akár túlórázni is, vagy futni, amit utálok, mákot enni, mert egyáltalán nem izlik, bármit bevállalok csak hogy ne legyek itt azon aggódva mit hoz a jövő.
A doki nagyon aranyos volt, talán eddig Ő volt a kedvencem. Milyen irónikus hogy egy kis tűszúrás, és röpke fél óra után Ő közli velem, hogy ezek a sejtek bizony daganatosak! De tessék küzdeni, és 150 évet meg fog élni, nem lesz gond!- vigasztal. Majd kezett fogott és láttam a szemében, hogy sajnál. Utálom ha sajnálnak.
Jún26 Elmondtam a főnökömnek, hogy most kicsit rosszul áll a szénám, orvoshoz kell járnom, sőt lehet meg is műtenek. Nagyon megértő ember, bár nem tudja az igazságot, támogat.
Lemondtam a sporttagságimat és a műköröm időpontom. Nem illene a helyzethez.
Jún 27 Elmentem a bőrdokimhoz az onkológiára, 2 órát várattak, úgy, hogy tudták az eredményem. Ez alatt az idő alatt megállapítottam, hogyha mostmár gyakrabban fordulok meg erre, kell valami elfoglaltság, mert ez nem állapot ennyit várni! Megállapítottam még mennyi a beteg ember. Több ajtó volt és több tiz ember fordult meg egy óra alatt csak a bőrgyógyászaton! Mondjuk az átlagéletkort rendesen javítottam, én voltam a legfiatalabb. Az öregek csak ültek és beszélgettek, örültek ha elmesélhették valakinek melyik unokával mi történt. Végül behívtak (soron kivül nem időpontra) és amit mondott a doktornő új reményt adott. Azt mondta nem látott még ilyet, hogy ilyen kis rizikófaktorú melanoma áttétet okozzon, és fáj is, ezt a citológiát ismételjük meg, mert kevés a minta és nem fogalmaztak az eredményben egyértelműen. Én meg elhittem és örültem, hogy végre, nem keni mindenki ezt a dolgot a "múltra", és ez csak egy sima gyulladás ami a 2 hónapja hosszú ideig tartó ínhüvelygyulladásom miatt jött elő (hogy miért nem múlik? hát mert még mindig gyulladt a karom).
Este moziban voltunk, mesét néztünk, miattam, mert abban nincs vér, orvos, gonoszság, csak vidám pillanatok. Mostanában mindig 10 felé érünk haza, megpróbálunk nem gondolkodni, és sokat együtt lenni. Végre kicsit reménykedek, egy onkológus bőrgyógyásznak csak lehet hinni, ha ő még nem látott ilyet!
Május 7: azzal kelek, hogy valami van a hónaljamban. Kis valami aminek nem kellene ott lennie.Nem igazán szeretem a kis valamiket, azok mindig csak bajt hoznak az emberre.
Május 10: szép pillanat: megbeszéljük a barátommal (legyen: Á.) hogy együtt lakunk. Megemlítem neki, hogy ha 1 héten belül nem múlik ez az izé, elmegyünk dokihoz.
Május 15-19: Kezdek pánikba esni a csomó miatt. Valahogy érzem, hogy baj lesz belőle. Ő hipohondernek néz, amit elnézek neki mivel az utóbbi években tényleg az vagyok. És úgy is viselkedem.Nem csoda, 28 évesen hétszer feküdtem kés alatt. Kétszer ciszta miatt, a többi anyajegy. Rossz a szemem, lisztérzékeny vagyok, és ahogy öregszem úgy gyűlnek a különböző orvostól szerzett leleteim száma.
Máj 21- 27 rossz kedvem van, összeveszek mindenkivel, nincs kedvem semmihez és senkihez. Igy telik el a hét. Hogy miért nem megyek dokihoz, már nem tudom. Biztos mert nincs kedvem.
Máj. 29 Sebészet. Rendes a doki, megvizsgáljaa mellem és a csomót. Azt mondja elég hátul van és úgy tűnik az őrszem nyirokcsomó is érintett. Nem is tudtam, hogy ilyen létezik, de utánanézek neten, lehet jobb lett volna ha nem teszem. UH-re és biopsziára ír beutalót. Akkor majdnem lehanyatlok a székről. Tehát rosszat sejt, nem küld haza mint sok más embert hogy majd elmúlik, gyulladás. Nem örülök.
Egy hét azzal telik, hogy azt kajtatom kihez kell menni, alig akarnak fogadni a Honvéd kórházban, mert nem vagyok katonai rokon. De mondom ide adták a beutalót, csak tudja az orvos, hogy miért? Sajnos időpontot nem sikerül szereznem csak UH-ra.
Jún 3-9 nyaralás barátokkal. A hónaljamban még mindig megvan a csomó, hogy nagyobb-e? Lehet. Az biztos hogy fájdogál. Olyan mintha egy tampon lenne ott és nem tudnám normálisan letenni a kezem. Kiélvezem a nyarat mert rosszat sejtek.
Jún 12: UH. A doktor arca komor, nem mondja hogy "menjen haza ez csak gyulladás". Sőt, ezt le is irja a papirra. Javasolja a biopsziát. Ez baj.
Jún 13: Á.-nak sikerül időpontot kérnie biopsziára, igy most az következik. Az arcom hófehér ahogy ott várakozok előtte. Már nem a fájdalomtól félek, hanem az eredménytől. A doktornő ezt látja, kedves, megértő. Ezeken a szinteken már mindenki az lesz, ezt már megfigyeltem.
Jún 21: a vizsgálat nem sikerült, nem kaptak elegendő vizsgálnivaló anyagot, igy most UH biopsziára megyek, amiben az a különbség, hogy UH-al rásegítenek hol szúrjanak. Két doktornő és két asszisztens, felém tornyosulnak, ahogy megszúrnak – kétszer, mind rám mered, majd a nyirokcsomóimra, és nem vidám az arcuk. Pedig legalább ők mondhatnák,hogy nem lesz semmi baj!
Jún 25: Már pénteken hivtak, hogy megvan az eredmény mehetek hétfőn. Á. azt mondta tuti nincs baj (Ő végig ezt mondogatja –bátorít) mert akkor mondták volna hogy azonnal menjek be. Mondom nem feltünő hogy jövő hét végére igérik, előrerakják az enyémet és hétfőre behívnak péntek délben?
Most abban reménykedem tényleg neki lesz igaza, és csak túlmisztifikálom..de nekem valahogy 10% hogy ok lesz minden és 90% hogy valami nem okés..
Jún 21: teljes pánik és depresszió. Már többször volt ebben a pár napban, hogy elsírom magam, de most kijött, nincs mese, szabadon engedem a bánatom. Végiggondoltam, mi lesz ha rossz vége lesz. Vége az álmomnak a boldog életre! És most nem is a halálról és a küzdésről beszélek, hanem a végre jól összeállított, és elképzeld 3-5 éves tervem sutba dőléséről. Pedig már olyan közel voltam a boldogsághoz! Voltam már boldog régen egy pár évig, aztán nagyon nagyon szomorú évekig, majd újra minden a helyére került, de nem több mint egy éve. Ez persze Á. megjelenésével volt nagy mértékben összefüggésben.
Szomorúságom csak nőttön nőtt, Á. pedig vigasztalt, igy nekiláttunk kibontani egy üveg alkoholt. Csak jöttek a miértek, és a hogyanok, és hogy ez milyen igazságtalanság, mert én ezt nem érdemlem meg, Ő pedig hogy ne gondoljak semmi rosszra! Végül a sírás elcsendesült és elaludtunk egymás karjában.
Jún 22-23 hétvége: Kiélvezem a hétvégét, nem gondolok semmi rosszra. Olyanokkal vagyok akiket szeretek és már egész jól megy kizárni a bajokat ha épp nincs ideje a félelemnek. Erősnek érzem magam, és arra gondolok, ha baj is lesz, ők erőt adnak, és velük lehetek akkor is ha nem lesz könnyű.
Jún 25, 8:00 Először az volt a tervem, hogy el sem megyek a leletért hanem örökre eltünök. De ez olyan gyerekes lett volna. Úgy is tudják a cimem.. Igy bementem és megkérdeztem pár oda várót, hogy vannak-e bent. Egy úr mondta, hogy vannak. –nyomd meg a csengőt aztán fuss el!- viccelődött. Minden vágyam lett volna ezt tenni. De csak álltam és tudtam, hogy muszáj eljönnie ennek a pillanatnak, ha akarom ha nem, el fog jönni és onnantól csak a gyógyulásra koncentrálhatok. Akármi is lesz. Megmondom őszintén nem számitottam sok jóra, bár imátkoztam és megpróbáltam eltüntetni a gonosz sejteket a testemből a hitem és az erőm segitségével.
Vajon ha az ember megtudja hogy daganatos beteg bemegy utána dolgozni? És tud nevetni? És úgy viselkedni mint előző nap, mikor még nem tudott semmit? Az élet megy tovább nincs mese, történnek jók és rosszak, nem állhatunk meg és csinálhatunk mást mint eddig! Menni kell és csinálni kell. Most igy érzek. Dolgozom, a többiek nem tudnak semmit, ahogy a járókelők sem, és a postás, a boltban az előreturakodó emberek, vagy az öreg nénik akik panaszkodnak, hogy ez fáj az fáj, „de Te ezt még nem tudhatod”!
Jun 25 este: itt az idő, el kell mondjam Á.-nak mi az igazság. Még a melanómát sem tudja, mert amikor találkoztunk valahogy nem ez az első amit elmond az ember, meg mondom, olyan mintha meg sem történt volna. Soha.
Nem tudtam belekezdeni. Találgatott. Gyulladás? Zsirmirigy? Akkor? Mondtam, hogy rossz sejtek. Milyen rossz sejtek? Csúnya sejtek.Olyan mint a csillagjegyed? Igen, de az olyan csúnya szó –mondom, ne használjuk. Én sosem fogom használni. Gondold át mit akarsz tenni, mert nem lesz sétagalopp! –kértem, de ő hajthatatlan volt. Már akkor eldöntötte mikor először sírni látott emiatt, hogy mindig mellettem áll:
„...de nekem most semmi más feladatom sincs, mint Veled lenni, és Én, ott vagyok! Naná, hogy minden megy tovább mint eddig, utazgatunk, sétálgatunk, ide megyünk, odamegyünk, és közben szeretjük egymást, és eljön az nap mikor ez az egész csak egy múló emlék lesz, mert én nem hiszem, hanem tudom, hogy minden rendben lesz! Nincs min emésztenünk magunkat, túlleszünk rajta és kész!”
Megvan az eredmény. Melanóma áttét a jobb oldali nyirokcsomóban.
A melanómát 1,5 éve távolították el. Clark III., Breslow 0,4mm –az esély áttétre ekkora melanómál minimális, szinte lehetetlen.
1,5 éve levetettem egy elsötétedő anyajegyet a hasmról. Sajnáltam, mert az egyik kedvenc anyajegyem volt. Nem gondoltam volta, milyen rossz dolgok húzódhatnak meg alatta. Amikor felhívott az orvos a sebészetről és teljes közönnyel, nyersen közölte a hírt, úgy ért mint a villámcsapás, nem voltam felkészülve, igy nem sírtam, nem aggódtam, csak elmentem a leletért ahol közölték, irány az Országos Onkológiai Intézet. Egy hónapra rá már újabb műtét jött, szélesebben ki kelltt vágni az anyajegy helyét mert a daganatos sejtek elterjedhettek. Altatás nélkül, pár tűszúrás, kedves nővérek és helyes orvosok a műtőben –egy kis émelygés, erre emlékszem csak. A hasamon nyomókötés, 3 hét múlva varratszedés, és kész is, meggyógyultam. Ezt mondták, és én is igy éreztem. Nem kell kezelés, nem kell gyógyszer. És mivel a szüleimen kívül senki más nem tudta mi folyik körülöttem, igy számomra is olyan volt mint egy egyszerű anyajegy műtét amit még egyszer ott, és pár helyen máshol el kellett végezni a biztonság kedvéért...
