Kórházi feljegyzések

Mikor folyik le a fájdalomcsillapítóm, és arra várok hátha két hét után tudok aludni egy jót, /mikor meg kell gondolnom, el tudok-e menni a boltba ennivalót venni, vagy fel tudok-e ma takarítani, egyáltalán fel tudok-e kelni, tudok-e gondoskodni a virágaimról, vagy magamról; mikor a legjobb barátom a távirányító és az ágy/ kinézek a csendes, fényekkel teli  Budapestre, ahol mindenki aludni készül, és elmélázom azon milyen is volt az a "régi szép idők". Eszembe jutnak olyan helyek, élmények, melyek jelenleg elképzelhetetlennek tűnnek; mintha egy ezer evés kazettát emelnének le a polcról a nevemmel, lefújnák a port és helyeznének a videolejatszóba. 

Eszembe jut az a több száz túra amin részt vettem, biciklivel, gyalog, kutyákkal, fáradhatatlanul, végig több kilométeren, hegyeken-völgyeken át, mindig elsőként célba érve.. Nem csak sétáltam, szaladtam, kiáltottam örömömben, énekeltem, megöleltem a fákat, feltöltött közelségük. Mintha én is közéjük tartoznék. 

Eszembe jut az a több tucat külföldi város ahol járhattam, ami lenyűgözött, ahol soha nem tévedtem el, és csak néztem és néztem, nem tudtam betelni a látvánnyal, minden apró részletet bescanneltem a memóriámba.

Itt vannak még emlékeim között egyetemi éveim, minden szépségével, nehézségével, az új barátságokkal, nagy bulikkal, új érzésekkel megfűszerezett időszak, mely mosolyt csal arcomra.

Eszembe jutnak az edzések, ütés, rúgás, ugrás, fekvőtámasz, hasizom, 100%-ot beleadva, kellemesen kifáradva, boldogság hormonnal és büszkeséggel felszerelkezve végül kipihenve magam a szaunában, hideg vízzel letusolni és boldogan hazamenni- ez voltam én.

A kazettát kiveszem a videolejátszóból, és fáradtan megteszem azt a pár lépést az ágyig..

Egy fájdalom nelkuli időszakban az ember hajlamos elkezdeni gondot csinálni abból miért gyűrött a nadrágja, miért nem finom az általa kiválasztott suti, miért esik az eső és a többi. Mikor az ember fájdalmak között görnyed és nincs kezében a kulcs, hogy ennek ajtaját bezárja, képes lenne megadni bármit, minden pózt és formát felvenni, csak hogy enyhüljön ez az érzés. Akkor nem számít hogy milyen éles a tű, csak hasson már, most, azonnal! 

Majd mikor vége, mint egy megnyugvást hozó madár száll le a nyugalom, egy olyan euforikus érzés, hogy annyira Jó ( még ha alapjában nem is) és nem számít hogy esik, hogy gyűrött a nadrág, csak az számít, hogy vagyok én és van a világ és mi ketten egymással osszeférhetőek vagyunk. Beleillek a világba. Megnyugtató érzés az univerzummal békében élni, fájdalmak nélkül.

 

Anya velem töltött egy pár napot, mert tudtam, hogy ha most elhagyom magam, a mese -inkább horrorstory- végét jelentheti. Tudatosan meg kellett agyban terveznem, hogy felkelek. Felállok. Lépek. Iszom. Eszem. Ha kell ha nem. Ha tetszik ha nem. Belenézek a tükörbe és tükörképem jól felpofoz. Hideg vízzel megmosom az arcom. Sirok, mert fáj. Aztán nevetek, mert kipróbálom tudok-e még. Tudok. Jól esik és figyelemelterelo. Kilököm magam az ágyból és parancsolom neki, indulás, megyünk. Jól esik a Duna part árnyas sétányain fagyizni, beszélgetni, nézelődni, még ha az aksim a 20%-ot sem üti meg. Kicsit végre el is felejtem honnan jövök és mi a tét. Egy tv csatorna hirdet így egy tv műsort: ITT a lét a tét! Szavakkal szoktunk így dobálózni, nem? Mint például ezekkel: Soha nem iszom többet. Ígérem mostantól mindig jó leszek. Utállak. Soha többé nem akarlak látni. Soha nem fájt még így. Mindig szeretni foglak. Soha nem hagylak el. Pedig van, hogy csak annyi igazságtartalmuk van, mint annak a csatornának és tv műsornak.
Anya egy pár nap után azt mondta: Egy hős vagy. Nem akarok hős lenni, mert mint tudjuk a hősök ugyan Nagy tetteket visznek véghez a harcmezőn, de mivel elől harcolnak dicső ám rövid, fájdalmas életük van. Ha azonban belegondolok, már a harcmezőn állok 3 éve, egyedül csinálom a nagyját, és eddig amennyiszer alul maradtam egy harcban mindannyiszor felálltam még a végén. Mert a végső csata még nincs eldőlve. Anya büszke és "le a kalappal" tekintete ráébresztett, hogy ugyan nem dicsekedhetem olimpiai címekkel, csodás gyerekekkel, celeb élettel, gazdagsággal, ez az ami az én különlegességem: Tudok harcolni és hősként helyt állni.

Vérátömlesztés

Mikor van szükség vérátömlesztésre (transzfúzióra)?

• Hiány esetén: vérvesztés, kivérzés vagy a vörösvértestek pusztulása miatti vérszegénység.
• A keringő vér mennyiségének jelentős csökkenése várható valamely műtéti beavatkozás kapcsán.
• A szervezetben a hiányzó alkotóelemek valamelyikének (pl. vörösvértest, fehérvérsejt, vérlemezke, vérplazma, alvadási faktor) termelése nem elégséges vagy fokozottan pusztul és más módon (gyógyszerrel, infúziós oldattal) nem, csak idegen véralkotóelem bevitelével pótolhatö Mikor van szükség vérátömlesztésre (transzfúzióra)?

Míg a szerencsésebb emberek pénteken munkából hazatérve fáradtan bár, de a hétvégén törik a fejüket, addig nekem sajnos más dolgom lesz.
10 éve ilyenkor már alig vártunk egyetemi évfolyamtársaimmal, hogy nekiinduljunk az éjszakának. De még egy pár éve is péntek délután már a pihenés, lazulás ideje volt. Nyáron lehetett bringázi a kellemes hűvösben, vagy készülni a kirándulásokra, utazásokra, melyek új erőt adtak egy következő héthez. Milyen jó, hogy annyi helyen voltam, annyi mindent kipróbáltam! Most ezt nem tudnám megtenni.
Holnap be kell mennem kórházba, hogy vért kapjak. Még sosem kaptam vért, így ideges vagyok. Még az is rátesz egy lapáttal, hogy nem vagyok túl fényesen. Jó, borzasztóan érzem magam. Talán a kórházban majd kikupálnak. Hol van már a régi formám?..
Kórházba nem szeretek menni (mondjuk ki az aki igen) mert nincs az ember kibiztosítva, hogyha bemegy valamikor ki is jön onnan.
Az időt azonban nem lehet visszafordítani, sem leállítani, így nem tudok mit tenni, folytatnom kell amibe belekezdtem, jöjjön aminek jönnie kell.

Dícséret

Arra gondoltam, hogy legyen egy kis vidám téma is ezen az oldalon, veszem a bátorságot, és összeírom milyen vagyok én. Kívülről. Ezekről az ember hajlamos megfeledkezni, vagy csak a negatív dolgokat nagyítja fel. Ez nem helyes. Lássuk, én ma hova is jutok:
Ha fentről lefelé indulok a testem megvizsgálásában, először rögtön a hajamat csodálom meg a tükörben. A hajam színe ...... Végülis mindegy, mert amit imádok benne az az, hogy van! Egészen kellemes az esése, és jó az illata, ide-oda dobálom, felkötöm, vagy leengedve hagyom. Szuper!
A következő a szemem. A szemem csodás színű, ezzel sírok, ezzel nevetek, és látom mindazt a sok-sok dolgot ami maga az élet! Mennyi sok információt fogad be, mennyi mindent ad nekem, csak az, hogy láthatok! Hány ezer ember nem lát csak itt Magyarországon! Nekik ez mind kimarad az életükből.
A szám arányos, van hogy kifestem, hol rózsaszínre, hol barnás árnyalatúra. Ezzel mondok ki sok ezer szót, ezzel fejezem ki a gondolataimat, amit érzek. Ezzel nevetek, kicsit idegesítően, de persze jólesően. Szeretlek - milyen szép szó...Valaki némán éli le az életét!
Az orrom krumpli, jófajta, egyedi, mint mindenkié. Lélegzem vele. Enélkül nem kapna a tüdőm oxigént, és nem is élhetnék. Egyszerű, de létfontosságú szerv. Az a minimum, hogy hálásak legyünk neki, ne méricskéljük, hibáztassuk, hogy néz ki! Nem? Hiszen én mivel mással tudnám meghálálni, hogy van nekem?
A testfelépítésem átlagos, helyén van minden, a kezeim, lábaim, ott van, ahol kell! Vékony vagyok, de régebben is az voltam. Régen azért, mert sokat sportoltam, vagy csak lift helyett gyalog mentem fel az emeletre, busz helyett lábbuszt használtam. Sok kicsi sokra megy. A fenekem, combom izmos volt az edzéseknek köszönhetően, büszkeséggel töltött el. Szerencsére még maradt a régi izomból itt-ott :) A lényeg, hogy tudok járni -hányan tolószékben ülve élik le életüket!! - a lábaim elvisznek rengeteg helyre, ahol aztán a szememmel látok, a fülemmel hallok és az orrommal beszívom az új illatokat. Milyen hálás is vagyok az én formás kis lábaimnak, amik elvittek száz és száz helyre életem során! Jöttek, ahova csak akartam menni. Velem voltak, nem adták fel, mégha fáradtan és izomlázzal is dőltek ágyba.
A lábujjaim viccesen ide-oda állnak, girbe-gurbán, de remek lehetőség a derűre ha róluk van szó.
Ennyi elég is mára. Fel is vidultam tőle. Szerintem érdemes mindenkinek hálát adnia azért amilye van, és gyerekeinek ezt a hozzáállást továbbítani. Régebben én sem tudtam ezt, de most már látom. Nem vagyunk átlagosak. Egyediek és különlegesek vagyunk!