2013. március 29., péntek

MR vizsgálat II.

Amíg friss az élmény megosztom onkológiai utam izgalmas momentumait:
   - Pszichológus: elég gáz kimondani, hogy elmentem hozzá. Mondjuk nem miattam, hanem a párom miatt. Mert szeretem és nem akartam, hogy szenvedjen miattam. Hogy megnyugtassam, hogy én megteszek mindent. Eléggé ördögi a kör, mivel, ha depis vagyok akkor nem akarok/nem tudok senkit elviselni magam körül. Beleértve őt is. Ő viszont segíteni szeretne, és azt kérdezgeti mi a baj..én viszont nem tudom mi a baj, hiszen a depressziónak ez a lényege: nincs baj, mégis letört vagyok. Emiatt Ő szomorú, én meg kapok egy plussz hátizsákot amit cipelhetek, hogy „már megint” nem vagyok „okés”.
Segíteni nem segít ez a látogatás hullámhegyeimen-völgyeimen, mert én mindig is jobban megéltem dolgokat mint mások, így sokkal jobban örülök/átélek dolgokat ami azt jelenti, hogy a mélységek is erősebb intenzitással jelentkeznek. Viszont kimondta az orvos a kulcsszót amibe kapaszkodhatunk: az interferon jelentősen megnöveli a depresszió hajlamot. Ha leállok vele abbamarad a depi is. Így Á tűr, én meg imátkozom, hogy ne jöjjön elő a legváratlanabb helyzetekben.
  Kérdezte a doki mivel kötöm le magam, hogy eltereljem a figyelmem. Megemlítettem, hogy mivel már nem tudok aerobicozni, fekvőtámaszozni, táncolni, hiszen a karom vállam nagyon fáj, ezért van a kuyta akivel lemegyek sétálni, gondoskodom róla és a többi. 
   - MR vizsgálat: Bemegyek a rendelőbe, vagyis beosonok, nem szeretem a feltünést. Általában úgy érzem megbámulnak, és összesúgnak, mert a korom jelentősen alacsonyabb a többi páciensétől. Jön a „szegényke” meg „ilyen fiatalon” felkiáltás, én meg „igen, ez igy van” –szóval utálom. Legszívesebben egy alagutat ásva közlekednék.
Épp, hogy belépek, felismerem az asszisztens ápolót, aki szintén felismer (hiszen mostanában jártam ott vagy 5ször) és odakiált: Üdvözlöm, újra itt?- áá, mondom igen, törzsvendég vagyok. Mire Ő: és hogy van? Minden rendben? Én meg, hogy Igen, minden rendben! „Máj Mr ugye?” -Kérdezi,- „már volt ezen ugye?” Igen, voltam!- mondom én, és „megnyugszom…”, mert végre mindenki kiváncsiságát enyhítettem, hiszen mindenki mindent hallott. Kitöltöm (már vagy 20-jára) a papirokat, hogy milyen műtétem, terápiám volt, majd int a kedves nővér, hogy nemsokára mehetek. És valóban, 10 perc után behívnak. A másik ajtónál CT-re vár kb. 15 ember. Én meg arra gondolok a CT jobb egy fokkal.
A kedves nővérnek lejár a munkaideje, én sajnálom, mert egy mogorva, a munkájával és életével elégedetlen nővér jelenik meg. Velük óvatosan kell bánni, ha nem akarom hogy fájjon a vizsgálat. Kedves vagyok és megköszönök mindent. Tényleg hálás vagyok. Mindenkinek aki hozzámszól, és normális –de nem tudom nekik meghálálni, ez kicsit bosszant. Egy köszönöm olyan kevés! Beküld a fülkébe és ad egy sexi hálóinget, vegyem át. Dehogy is sexi, nagyanyám korabeli! Le kell vetkőzzek és bele kell bújnom! Mintha beteg lennék! Eszembe jutott a kórház, és ekkor elsírom magam. „Na, hagyd abba azonnal” – gondoltam, nincs miért sírni. Mindjárt vége és aztán megfogadtam nem jövök vissza max csak fél év múlva.
Beszúrták a tűt a vénámba, nem volt idő izgulni. Majd bementem az ismerős géphez. Mivel levettem a szemüvegem alig láttam, csak rohangáló orvosokat, egy nagy fehér gépet, éreztem egy tűt a vénámban, egy súlyt a mellkasomon, egy pumpát a másik kezemben (jelezni ha nem lennék jól). Kiszolgáltatottnak éreztem magam. Betoltak a gépbe és kezdetét vette a „Vegyen mély levegőt és tartsa bent”, „kiengedheti”. Közben a hátamat melegítette valami és felülrűl fújt a 70 km-es szél. Mindez 25 percen keresztül különböző logikátlan kattogással kisérve. Füldugóval és úgy, hogy már ismertem a rendszert, elviselhető volt. Annyiszor és olyan hosszú ideig kellett levegőt venni, hogy mikor kitoltak a gépből szédültem. „jól van?”- kérdezték. Persze! -sose mondom, hogy nem. Kivették a tűt és várhattam a sexi hálóingemben 25 percet, míg a következő beteg végez, hogy újra visszafeküdjek megnézni a májam jól üríti –e a kontrasztanyagot. Hibámból nem tanulva, most is elfelejtettem betenni újra a füldugót, így tripla hangosan hallgattam végig a kattogást. De tudtam, hogy utána vége, és mikor kiléptem az épületből- bár semmi különösebb okom nem volt rá- iszonyú boldog voltam! Még a nap is kisütött miattam..

2013. március 26., kedd

MR előtti nap -összefoglaló

Szia Nati, és Mindenki aki olvassa ezt az oldalt :)

Jelentés: Holnap megyek újabb MR vizsgálatra (pontosabban máj MR -UTÁLOM! Összehasonlítják az előző eredménnyel) és előtte beugrom az onkológia kedves pszichológus srácához is egy beszélgetésre.
Most azonban kezdjük az elején:
-fizikai állapotom: jelenleg (ami nem általános, napi szinten változik) fáj a műtött oldalon a karom. Mintha a karomon át futó ér fájna, nem tudom teljesen kinyújtani. Nem tudom kellene-e tornáztatni, vagy pihentetni érdemes. A nyakam-vállam be van állva, nehezen mozog. A fejem fáj, bár foghatom az időjárásra is, a szemem ég. De nem vészes, még melóban ülök és probálok koncentrálni. Néha sikerül. Esélyes hogy holnap jobban leszek, mert az idő nagyobb részében semmi bajom. A dokim nem mondott semmit mikor ezeket elmondtam. Gondolom szokásos és tipikus tünetek.
Ami a lényeg: még tudok nevetni és elfelejtkezni a gondokról ha hazaérek és vár a kutyám és Á. Viszont hihetetlen sebességgel változik a hagulatom, és bármitől sírva fakadok.
Már várom a tavaszt, hogy lehessen kirándulni a természetben. Kicsit tartok is tőle, mert a lépcsőn is nehezebben tudok felmenni, és szaladgálni sem úgy megy mint régen, de májusban vége az interferon kezelésnek, ha minden igaz!
-lelkileg ingadozok mint egy libikóka. Azért is kért meg Á, hogy menjek el az "Atyához". -Így hívom a pszichológus srácot, mert olyan mint egy pap. Holnap már nem mondom le. Van téma amiről beszélgetnék vele, ez többnyire nem az egészségi állapotommal függ össze.
Az egészségi állapotommal kapcsolatban keveset aggódom. Olyankor kiakadok, hogy mi lesz ha... és ezen kívül meg mindent elvettek tőlem ami jó volt, és most hiányzik! Például: cukor, csoki, sütik, féktelen bulik, ezen kivül minden amiben liszt van, mint a lángos, meki, igazi kenyér...-mert persze lisztérzékeny is vagyok.
Nem szoktam senkinek beszélni a betegségemről, könnyebb így, mert elfelejthetem, hogy mi volt, és vehetem úgy, hogy én egészségesen élek és sokkal tovább is fogok így élni, mint azok akik zsirosat cukrosat vagy más károsat tömnek magukba. Viszont voltam nőgyógyászati kontrollon és kénytelen voltam mesélni róla. A nő először kicsit flegma, nemtörődöm volt. Amint ezt elmondtam, mindjárt elkezdett sajnálni, és odafigyelt. "Hát, ez a betegség nem piskóta..de gondolom Te tudod a legjobban. Lehet, tudnál is újat mondani még nekem is!" . Mi tagadás, tuti tudnék. Ilyenkor újra rájövök milyen súlyos volt is a baj, újra átélem, rágondolok, és ezt nem akarom! Mert előre kell nézni, és még ha nem lehet/kell is felejteni, legalább megpróbálom elfogadni, hogy megbetegedtem de meggyógyultam!