2012. augusztus 24., péntek

Holnap szövettan

Holnap talán meglesz a szövettan eredmény, ami ugyan nekem nem fog sokat mondani, de mégis megváltoztathatja a hangulatom, így inkább most írok az elmúlt napokról.
Kórház utáni napjaim pihenéssel teltek, de pár nap után rám tört a depresszió (már túl vagyok rajta). Valami kirobbantotta, elszakadt a cérna, és csak folyt a könnyem 3 napig. Igazából nem is a betegség miatt, vagy mégis?? Nem is tudom, minden olyan kusza volt, nem ismertem magamra, és Á sem. Ha hozzám bújt az volt a baj, ha nem vett rólam tudomást, akkor meg az. És mások elől ezt a fájdalmat elrejteni kínszenvedés volt. Már vártam visszamenni dolgozni, ez az igazság. Ott legalább csinálom a dolgom, mint egy kis gép, nem tudnak semmiről, én pedig nem gondolkodom az életen túl sokat (régen is jellemző volt rám).
Nem mintha sokan kerestek volna ez alatt a 2 hét alatt, de ez annyira most nem döntött le a lábamról. Végülis senki nem tudja mi volt velem. Csak azt mondták lefogytam (pedig szerintem nem is, és főleg nem hasról). Egyik kollégám viccesen megjegyezte: „igazából kitaláltam miért fogytál le. Biztos megtámadott egy halálos kór és emésztette a tested”. Én meg csak nevettem. Belül pedig egy nagy felkiáltójel pattant ki a testemből. Láthatatlanul. Milyen érdekes, hogy ilyenekkel viccel az ember, mert annyira de annyira nem tartja valószínűnek annak az esélyét, hogy beletrafál!
Nem mondom, hogy ne szoktam volna gondolni a szövettanra, meg az eredményre, és hogy mi lesz, de viszonylag nagy lelki nyugalommal átfutok rajta ha eszembejut (kivéve az a pár nap mikor depim alatt egynél többször is eszembe jutott). Olyan fura, hogy még mindig nem vagyok túl a nehezén. Jó, persze, azt mondják, hogy "dee, dehogynem", dehát nem ők fognak kezelésre járni.
És kik azok az ők? Igen, valóban azt mondtam titokban tartom. Így a részemről csak a szüleim tudják, ahogy eddig is. A titok az szent. Á elmondta a munkahelyén, mert ha vinnie kell doktorhoz, akkor menni kell. Akinek volt párja, persze továbbadta. Az már 3 ember. Ott van még a legjobb haver és persze továbbmondás a párjának. És gondolom a szüleinek, és a többi és a többi. Ott vannak Á szülei, és azok akiknek kiöntik a  lelküket..barátnő, ivó cimbora, templom, ki tudja... ők pedig már simán beszédtémává teszik, hiszen nem ismernek. Szóval, már mondhatom azt, hogy látatlanban rengeteg ember szisszent föl miattam, sajnálnak és gondolnak rám, ami nekem ugyan nem használ, de kedves leszek és innen küldök egy nagy ölelést, és üzenem: jól vagyok.

2012. augusztus 15., szerda

Kórház- Visszaemlékezés II.


4. nap
Eljött az idő és el kellett mennem gyógytornára. Régen utáltam minden olyan „sportot” a jógától kezdve a pilatesig amiben lassú mozgás van. Egy ilyen felhúzott egérnek mint én aki  egyfolytában pörög (mások szerint, szerintem tök normális) csak a fittbox, aerobic, teak-won-do a nyerő sport ahol ütsz rúgsz, harapsz (na jó, azt nem), de minimum 30 fekvőtámaszt lenyomsz egy alkalommal. És most? „emelni lassan, nagyon lassan, és vissza”. „Mégegyszer”. És már ez is megerőltető volt. Mintha a 30 fekvő utolsó pár darabját csináltam volna. „Kitartás”- mondtam magamban.
Az életem megváltozik.Legalábbis ilyen téren biztos. Az elkövetkező pár hónapban (és később sem 100%-osan) nem lehet:
-emelni (súlyemelés kilőve, cipekedés nuku)
-szaunázni, gyógyvízbe menni (a meleg miatt)
- vigyázni kell a tű –rózsa- és egyéb szúrásokra, szúnyogcsípésre
-monoton feladatok elvégzése (függöny felrakás)
-evezés kicsukva (a futást, kirándulást is olvastam)
A gyógytornásszal muszáj volt beszélnem pár szót, mert nagyon tragikusnak tűnt nekem ez az egész. Azt mondta ha eddig ezek közül bármelyiket csináltam, csinálhatom most is hiszen örömömet leltem benne, csak fokozatosan hozzászokva, és kisebb intenzitással. Tehát ahogy egy öreganyó csinálná. Le kell lassítanom- számomra ez volt az üzenet.
Jó hír: a csövet -ami a hónaljam alól lógott ki és kevésbé volt szívderítő látvány – délután kivette a doki. Nem volt benne sok folyadék, de szerinte a lapockám alatti nyirokcsomók már átvették a régiek szerepét és elintézték a dolgokat. Rengeteg kérdésem volt, így szinte nem is vettem észre már ki is húzta.
„Tényleg ennyire figyelnem kell a kezemre?” –igen
„Muszáj alvadásgátlót kapnom ha sokat jövök-megyek, nem fekszem akkor is”?- igen
„Azt mondta a gyógytornász le vagyok maradva a többiekhez képest…” – mert vékony vagyok és mert több mindent kiszedtek, gyakoroljak
„A következő héten vidéken szeretnék lenni, megoldható?”- jöjjön be ha valami baj van, ha nincs találkozunk 25.-én
„Mi lesz 25-én?” – a varrat felszívódó, de a végét le kell vágni. És megnézem hogy van.
Adtam neki egy kis pénzt, mert megérdemli. Nem azért amit velem tesz, hanem amit mindenkivel tesz. Mondjuk nem túl bőbeszédűek ezek a dokik. Lasszóval kellett belőle ennyit is kiszednem.

5.nap
Azaz az utolsó, végre mehetek haza!
Újra voltam tornán (már kicsivel jobban ment, de a gyógytornász szerintem még mindig nem volt elégedett) majd átkötözték a sebem. A szobatársak lassan elfogytak mellőlem, így a szoba üres és kihalt volt. Jó, hogy ott voltak, sokat tanultam tőlük. Tegnap este megtanultam magamnak beadni az alvadásgátlót, azon kívül hogy remegett a kezem, nem volt vészes. Nem rosszabb, mintha más adná be. Menni fog.
Újabb tapasztalattal lettem gazdagabb: nem érzem a műtéti területnél ha hozzá érek és még vagy 5cm sugarú kört. Tehát nem érzem ha valaki megbök. Vagy megcsikiz. Azt mondják egy év is lehet hogy megjavul. Ha megjavul egyáltalán. Erről is elfelejtettek szólni..

Otthon
A hétvégét pihenéssel töltöttük, bár Á azt mondja kisebb fajta teljesítménytúra volt. Egyáltalán nem, hiszen visszafogtam magam. Csak vásárolgatni voltunk, kutyázni a Rexnél, Duna-parton, ilyenek. De mozogni kell! A kezem nem nagyon akar emelkedni felfelé, néha kiábrándultan sírva fakadtam hogy lehetek ilyen béna. Egyszer az egész egy hetet sirattam meg, de csak pár percig. Aztán minden ment a maga útján tovább. Látom a szép dolgokat, távolabb látok már egy hétnél, hónapnál és nem akarok mindent azonnal. Már tudok várni egy napot is :) Szóval: igyekszem. Minden eljön a maga idejében – szeretném hogy ez legyen a mottóm … bár akkor minek találták ki, hogy: amit ma megtehetsz ne halaszd holnapra??- ez sokkal jobb :)

Vidéken
Pár napot a szüleimnél töltök, pár napot Á szüleinél. Mindenki tud róla, és mindenki támogat, segít. A napom nagy része pihenéssel telik, sétával, alvással, szóval nyugalomban. A karom alsó része elkezdett fájni, ahol nem is műtöttek, remélem csak izomláz. Amúgy minden rendben, a munka még nem hiányzik, szép az idő és elvagyok. A culevitet szedem kisebb dózisban mint eddig és Béres cseppet. Ez a kettő marad, állítólag nem jó mindent össze-vissza szedni. Készülök a szövettan eredményre, hogy ne érjen semmi váratlanul. Az egy hét alatt is az esett a legrosszabbul amire nem készítettek fel.
A lehetséges opciók a hallottak és tapasztaltak alapján:
-kemoterápia (2-4 dózist elviselek, csak a hajam ne hulljon ki)
-sugárkezelés (10-20 alkalmat elviselek a hajam ne hulljon ki)
-interferon/gyógyszer (egyelőre nem tűnik úgy, hogy ezt fogok kapni, mivel áttétem volt, és nem is tudom magam elképzelni, ahogy napi szinten szúrom magam, de dolgozom rajta, hogyha ez lesz, higgadtan vegyem tudomásul)
Jó hírként lehet felfogni, hogy ezt mind preventív jelleggel fogom kapni (nehogy egy mikrorészecske amit nem vettek észre megmaradjon bennem) – és vállalom, mivel soha többé nem akarok beteg lenni. Egyszer túl leszek rajta, és akkor….túl leszek rajta. Minden onnan folytatódik ahol abbamaradt, de már egészségesen!

2012. augusztus 13., hétfő

Kórház – Visszaemlékezés I.


1.nap
8:45 Regisztráció. Mert hogy az is kell, nem lehet csak úgy befeküdni!
10:40 Melkas Sebészeti Osztály - főnővér szoba. Mintegy 2 óra várakozás után, megkapom a bilétám amit a műtétnél fogok viselni, hogy tutira mindenki tudja ki vagyok, és nehogy véletlen férfivé operáljanak vagy mást vegyenek ki/tegyenek vissza amit kellene. De már a nővérrel beszélgetek, megadja a szobaszámom, elkéri a papírjaim. Sajnos elfelejtettek anno vérvételen véralvadást és vércsoportot nézni -a két legfontosabbat, enélkül nem műtenek -mondja. Így irány vért vetetni. Azért bekukkantok a szobámba, tuti megvan-e az ágyam; nyugodtan konstatálom hogy igen, a panoráma csodás (budai kilátás: a Várra és a városmajori templomra), és még „szobatársaim” is vannak.
12:00 ebéd – nem esik jól
14:00 séta a kórház kertjében –aggódás
17:00 a dokim meglátogat és közli én leszek az első holnap. Én valószínűleg aggodalmas arcot vágok, mire ő: azt hittem örül? Mire én arra gondolok nem igazán tudok örülni úgy egyáltalán, globálisan, összegezve, hogy itt vagyok. Annak meg pláne, hogy alig van időm aggodalmaskodni. Na, de mindegy, a többiek meggyőznek, hogy jó az nekem.
18:00 Á megérkezik, éljen! Addigra a szobatársak feltérképezése és megismerése is megtörténik. Egy 69 éves hölgy, nagyon édes, már 10 napja bent van és igazán menne már haza. Egy 52 éves tanárnő, sokat beszél, és általában azért mert mindent kétszer mond el. Gondolom a nyomatékosítás kedvéért. Érkezik egy ? éves nő, határozott, erős nőnek tűnik.
20:00 Á hazamegy, egyedül maradok. Eddig nem sok időt töltöttem gondolkodással, már nem is akarok holnapig. Aggódjunk akkor mikor kell –ez a mottóm. Meg ma úgyis kapok egy nyugtatót.
20:24 Ártatlanul és teljesen ártalmatlanul nézem a társalgóban a Hal a Tortán című felettébb szórakoztató műsort, hogy eltereljem a figyelmem, mire jön az éjszakás nővérke, hogy „ááá maga itt van, még meg kell néznem a hasát”. Gondoltam jó, nézze meg, nincs rajta csak az a múltkori vágás. Erre előránt egy tűt! Kérdem ez mi?! Mondja, hogy a véralvadásgátló. Mondom, hogy én erre nem vagyok felkészülve! És, hogy erről sehol egyetlen szó nem volt! Erre ő: ugyan, nem fog fájni! (mintha ezt már hallottam volna párszor: nőgyógyászat, vérvétel, stb). Fájt. Nagyon. Bele is szédültem, és letört szarvakkal visszakullogtam szerény „hajlékomba”, úgy láttam jobb álomra hajtani a fejem, hiába: a holnap úgyis eljön…

2.nap
6:00 lázmérőzés vérnyomásmérés fürdés és végül a jó öreg barátom: Sanax
7:30 Á megérkezik. Ma szabin van. Ahelyett, hogy az egész napot együtt töltenénk mehetek a műtőbe. Remek.
7:45 Jön a zöld ruhába öltözött hordárfiú a műtősággyal, feküdjek fel egy bugyiban. Persze, rohanok. Kitolnak. Integetnék a többieknek, akikkel nagyon jó barátságot kötöttünk az előző nap, de a kezem le van takarva a hülye zöld takaró alá. Miért minden kórházban a zöld szín játszik? Azért, hogy ne aggódjanak bíztatom őket:„majd jövök!”.
7:50 A műtőben vagyok. Ilyen szuper lámpát még nem is láttam, olyan mint egy UFO. A fiú áttesz egy másik ágyra, betakar egy paplannal mondván: „a műtőben hideg lesz”. Még több műtős segéd jelenik meg, egyik ásítozik, és odasúgja viccesen: „már most utálom ezt a napot” és kávéért rimánkodik. Nekem addig bekötik az infúziót, rám tekernek csomó huzalt (szív) és a másik kezemet felkötik egy fáslival az egekbe. Megfagyok. Én meg azért rimánkodom, hogy legyen már vége. Egyéni szociális problémák tömkelege. Mindkettőnket sajnálom kicsit.
8:25 még komolyan fent lennék? Hahó?  Emberek kik olyan jól elbeszélgettek a fülem mellett, nem kéne valaminek történnie? Mondjuk, hogy elalszom, vagy játszunk egy sakkpartit, hogy elaludjak?!
8:30 Végre megérkezett az altatóorvos. Nő. A nők megbízhatóak? Alig beszél magyarul…A nők megbízhatóak akik alig beszélnek magyarul? Elmondja, hogy elaltat, és aztán jön a cső. Álljunk meg, milyen cső? Úgy volt, hogy maszkot kapok. Elbizonytalanodik. Ellenőrzi. A maszk nem elég, kell a cső. Azért majdnem sikerült lebeszélnem :)
8:35 „Jó éjszakát’ mondják - Gondoljon valami szépre. Hmm, ok. Mondjuk, Á és én, és akkor...
10:00 az ágyamban fekszem, kicsit remegek, de nem érzek nagy fájdalmat, és Ádám is ott van; nincs nagy baj. Állítása szerint már fent voltam mikor kitoltak, de én arra nem emlékszem.
Sok alvás
Délután: kaptam egy fájdalomcsillapítot és 2 infúziót. Jól vagyok. Bár nem igazán tudok mozogni.
Este: nincs Á, de has szuri van- elegem van! Kitartás, holnap jobb lesz…

3. nap
Hajnali kelés, vizit, unalom.
Éhségérzet –jó hír. Rosszullét nincs –jó hír.
A tű eltávolítása a kezemből-  extra jó hír. A szorítókötés eltávolítása a mellkasomról amitől úgy érzem magam mint egy páncélos lovag –jó hír.
Beszélgetés a szobatársakkal, egymás segítése- jó érzés.
Várakozás.
Alvás.
Á látogatása. Kis séta a levegőn, jó idő- jó érzés.
Már nincs daganat. Jól leszek –célok, jövőkép – remek érzés!

2012. augusztus 10., péntek

"Otthon, édes otthon"

Nati - hazaértem! :)
Bár én azért tudtam, hogy ez lesz. A kérdés az volt hogy mikor, és hogy közben milyen utat kell megjárnom.
Szerencsére a műtét jól sikerült (a doki szerint), a szobatársak jó fejek voltak, a fájdalmak elhanyagolhatóak a cél nagyságához képest, és a legfontosabb: egészségesebb vagyok, mint május óta bármikor. Nincs bennem semmi rossz, és most jön a következő lépés: hogy ne is legyen! Addig is pihenés és várakozás. Egy hétre kiiratom magam táppénzre, adok ennyi időt magamnak a regenerációra, gyógyulásra, újratöltődésre. 
Írok még, most még nem jönnek a szavak. 
Szinte minden úgy alakult ahogy számítottam, azt kaptam amiért mentem; de Nati! Írtál Te a hasba döfős injekciókról, és arról, hogy ilyen nehéz lesz mozgatni a karom??! Nekem ezek valahogy újak voltak, mondhatni meglepődtem, mert nem voltam felkészülve. 
Most megyek kicsit "gyógytornászom" ha már nem lehet tenni venni, pedig lenne egy csomó dolog amit szerertnék megcsinálni. Az biztos, hogy a házimunka Á-ra marad egy pár hétig...